Shakespeare iránt én rendkívüli áhítatot érzek. A készülő előadásnál is ez az ihletettséggel rokon szent áhítat a kiindulásom. Létezik egy szerző, aki létrehozott 5–20 halhatatlan figurát, akik az emberi szellem legnagyobb csodái közé tartoznak: Hamlet, Lear király, Machbet, Romeo típusa, amíg ember él a Földön, addig létezni fog. Az is gyönyörűség, hogy volt egy ember, aki élte a maga tulajdonképpen hétköznapi életét, és közben néhány nap alatt létre hozott egy-egy olyan színdarabot, amelyet aztán mi hónapokon keresztül elemezgetünk, és ezerféleképpen interpretálunk. Ez a fajta ihletettség, isteni állapot, ha nem is tud hasonló végterméket előállítani, de valahol ott van a színházcsináláskor is: jön valaki, és egyszer csak kipattan a fejéből egy gondolat, a lelkéből egy érzés, egy gesztus, egy mozdulat, egy gyönyörűséges mondat. Mihail Csehov az egyik legnagyobb orosz színész és színészpedagógus írta, hogy léteznek az éterben ezek az örök figurák, mondjuk, Ödipusztól Godóig, az emberi szellem hozta létre és rajzolta örök időkre az égre. A színész úgy dolgozik a szerepen, hogy elkezd dialógust folytatni ezekkel a figurákkal és szépen hozza egyre közelebb őket magához, s egy-egy jó próba vagy előadás erejéig azonosulni is képes vele. Aztán a színész már nem játssza, eltűnik, meghal, ezek az alakok azonban örök időkre ott vannak az égen. Az az állapot, ahogy ezek a figurák megszületnek, ahogy lejönnek közénk, az maga a színházcsinálás csodája – valahogy erről szeretnék ebben az előadásban beszélni. Körülöttünk