„…Hallottunk-e egyebet évek óta, mint hogy meghalt a vers? Nagyképű, hamis pátoszú álpapok naponta mondanak halotti beszédet fölötte, s a két látó szemére megvakított, zaklatott ember már-már csakugyan hajlandó halottat látni az üres koporsóban. A vers a természettel egybeolvadó művészet, a legnagyobb a legtökéletesebb, a rezgő emberi lélek minden sziromnál finomabb szövésű virága…

Egyszerű és áhítatos, hívő lelkemnek hadd maradjon csoda, megmagyarázhatatlan örökké titokzatos… Csak azt lássam, hogy sok, sok éhes ember van együtt és kéri a verset mint a kenyeret…!

Az én költészetem:

fehér ház, soha be nem költözött,

kicsi fillér a jók pénztárcájában,

margaréta a rózsafák között.

Az én költészetem:

folyóra-hajló felvirágzott fák,

s ha majd csónakos, nagy útra kelek

minden szirmukat a fejemre szórják.”

Dsida Jenő