Vannak olyan pillanatok az életben, amikor hirtelen elõtörnek az emlékek a múltból… A kis ház, ahol a gyermekkorunkat töltöttük, az emberek, akik körülvettek minket. Egy felnõtt férfi emlékezik vissza a gyermekkorra Brian Friel darabjában. Így pillanthatunk bele öt nõ, az anya és a nagynénik életébe, akik egy isten háta mögötti faluban tengetik életüket. Állandó küzdelmet folytatnak a hétköznapok gondjaival: a megélhetésért vívott harccal, a magánnyal, a bezártsággal… A szeretet, az egymásrautaltság, az emlékezés története ez az elõadás.
Boldogságra születik-e az ember? Vagy csak a vágy születik velünk? Van-e sors? Ha van, elkerülhetőe? Lehet a boldogtalanság létforma? Mi a boldogság? Észrevesszük-e? Tudjuk-e, felismerjük-e, ha találkozunk vele? Lemondhatunk-e a vágyakozásról? Lehet-e úgy élni, hogy felismerjük önmagunkat? Feladhatjuk-e a keresést? És ha találkozunk magunkkal, van-e tovább? Mi az, amit a család hozzánk ad? Nélküle vagyunk-e? Vajon a múltunk a jövőnk-e? Ezek, és még ezernyi kérdés: a Mundy család. A válaszokat keresve újabb és újabb kérdésekre bukkantam, de úgy érzem, hogy a kérdés sokszor önmagában a válasz.
László Sándor

Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, teljesen oktalanul törnek elő az emlékek. Elég csupán egy szó, egy dallam, szín, illat, hogy megmozduljon agyunkban, vagy a szívünkben, vagy éppen a kettő összjátékaként az, amit emlékezésnek hívunk… Ezt a pillanatot ragadja meg Brian Friel életrajzi ihletésű drámájában. Az emlékeken keresztül beszél szeretetről, egymásrautaltságról, könnyekről… és arról a nyárról, a Lughnasa ünnepéről, amikor a Mundy nővérek egymásba ölelkezve táncoltak Marconi zenéjére, nem is sejtve, hogy ezzel a tánccal egy korszak zárul le az életükben…
Góli Kornélia

A történet tulajdonképpen egy laboratóriumi mese – a helyszín és a helyzet teljesen elkülönül a civilizációtól, amely csak külső zajként hatol be néha. A díszlet is ezt sugallja az egyetlen kivezető úttal, amely valahol a néző háta mögött vész a semmibe. Valahol ez a tragédia a szituációban: a Mundy (mundi, latinul: a világé) család minden tagja ki szeretne szökni innen, miközben sejti, hogy odakint sokkal kegyetlenebb, és hogy a család biztonságát semmi sem pótolja a civilizációban. A laboratóriumból megszökni (ahogy az velük meg is történik): Szellemi öngyilkosság. A szökési terv nem kell, hogy váratlanul érjen bennünket: egész idő alatt jelen van minden szereplőben a romantikus sóvárgás egy másik hely iránt, legyen az aratási bál, vagy egy pogány kolónia.
Lénárd Róbert, Magyar Szó