PRAE.HU: A szövegre szintén mondhatjuk, hogy kísérleti munka eredménye, hiszen általában, ha valaki egy frissen hangzó Shakespeare-drámát szeretne, akkor lefordíttatja azt Nádasdy Ádámmal. Itt nem ez történt: Szabó Lőrinc és Kállay Géza fordításai lettek összegyúrva, némi betoldással és átírással.  

Beszéltem Nádasdyval, ő ajánlotta a Kállay-fordítást is, de azt tudni kell, hogy én  minden egyes szöveggel rengeteget bíbelődöm otthon. Az a baj, hogy a kritikusok nagyon ritkán olvassák újra a darabokat, mielőtt megnéznek egy-egy előadást, ezért ab ovonak vesznek mindent. Itt például Duncan királynak van egy egyoldalas monológja az örökösödésről, ami egyáltalán nem szerepel az eredetiben, ott csak négy sor van arról, hogy most megváltozik a rendszer, ezentúl apáról fiúra száll majd a korona. Ez azonban nincs megmagyarázva, nincs szó arról, hogyan volt korábban, úgyhogy írtam egy hosszabb jambikus szöveget, hogy ez világos legyen.  A másik, hogy a Macbeth nyelve rendkívül sűrű és egyszerű, éppen ebből fakad minden költőisége. De a legtöbb fordító, Szabó Lőrinctől kezdve, ezeket az iszonyatosan tömény, jelentésgazdag mondatokat jelzős szerkezetekkel próbálta kiváltani, holott az ilyen megoldások szerintem, csak gyengítik a szöveget, mert elviszik egy olyan regiszterbe, ami már idegen az alapdrámától. Itt ugyanis az egyszerűségben van benne egy egész világegyetem. Talán a haikuhoz tudnám hasonlítani. Nálunk van egy olyan hagyomány, hogy írjuk át – vagy inkább „tovább írjuk” a klasszikusokat. Nyilván abból fakad, hogy nagyon nagy írók, költők voltak a műfordítók. Ez néhol jó, máskor nem. A Cseresznyéskert sehol máshol nem Cseresznyéskert, csak magyar nyelvterületen. Nagyon pontatlan dolgok vannak a Macbeth-ben is, ráadásul olyan kulcsfontosságú szituációkra nézve, mint maga a királygyilkosság, ezeket pedig fontos volt kiigazítani.  

PRAE.HU: Néha én is úgy látom, hogy szeretünk masnit kötni ezekre a klasszikus fordításokra.

Időnként igen, ezért mindig meg is kapálom a szövegeket. Ez az én termőföldem, ebből lesz minden. Ilyenkor mindig jeleket próbálok elhelyezni, még ha nem is olvassák vagy fejtik meg őket. Az a tapasztalatom, hogyha például kihagyok vagy hozzáteszek valamit az eredeti drámához, akkor azt az emberek jó része nem értelmezi jelként, mert ehhez ugye ismerni kellene az alapdarabot. Gyakorlatilag ez már az én hóbortom, az én brüsszeli csipkém. A Macbeth-nél is azt éreztem, hogy bármelyik szövegtestet is választom kiindulásnak, valamilyen módon sérülni fog az, amit én szeretnék. Ezért döntöttem úgy, hogy több fordítást használok. A Kállay-féle a legkevésbé „költői”, ez időnként szárazságában nagyon meg is felelt, máskor viszont hiányzott belőle egyfajta emelkedettség. És hát ott van az a probléma, hogy amit az angolban nagyon egyszerűen meg tudsz oldani azzal az egy szóval, hogy ’done’, a magyarban csak olyan bonyolult körülírással lehet érzékeltetni, ahogy ember nem beszél. Ilyen jellegű problémák tömkelege adódik, amikor egy konkrét szöveggel konkrét célod van.

A teljes interjú a prae.hu-n olvasható »»