Hogyan választasz témát? Mostanság az ember azt gondolná, hogy különösen vonzódsz a német nyelvhez, irodalomhoz vagy színházhoz…

Pedig nem. Kétféle dolog szokott előfordulni: vagy ahhoz keresek anyagot, amiről beszélni szeretnék, vagy aktuálissá válnak bennem már régóta dolgozó tervek, például úgy, hogy egy színházban lehetőség nyílik a bemutatására, vagy – harmadikként – éppen megjön hozzá a bátorságom.

Nemrég Woyzecket rendeztél a Szkénében. Mi vonzott a majd’ kétszáz éves, napjainkban gyakorlatilag agyonrendezett drámában?

Nem gondolom, hogy „agyonrendezettebb”, mint például a Sirály, vagy sorolhatnám. Nem véletlen, hogy ezek a történetek újra előkerülnek. Ami nagyon érdekelt, hogyan tud az ember egy olyan szűk körben is magányos lenni, mint amilyenben Woyzeck él. Ez a trepljovi kozmikus magány. Hogy mi vezet el odáig, hogy az ember olyan dolgokat tegyen meg, amiket józan-ésszel nem tenne meg, hogy azt pusztítsa el, amit a legjobban szeret. Mi minden kell ahhoz, hogy egy alapjában véve nem bolond, csak labilis ember – mert az előadással mi azt állítjuk, hogy nem volt az –, szóval, mi tudja kibillenteni az embert annyira, hogy a realitás összefolyjon a vízióval, a rémképekkel. És hogy ez az űzöttség meddig tud fokozódni…

Természetesen nem vonom kétségbe, amit mondasz, de arra vagyok igazán kíváncsi, hogy mik azok az apró mozgatók, azok a konkrét, pici lökések, amelyek végül is meghatározzák a döntésedet.

A Woyzeckre több mint öt éve készülök. Természetesen nem erre az előadásra, hanem hogy megrendezzem. Erre az előadásra körülbelül másfél évet készültünk. Természetesen az is nagy kérdés hogy van-e olyan erős Woyzeckünk és Marie-nk, akikkel meg lehet csinálni. Akkor már két éve tanítottam a Színművészetin azt az osztályt, amelyikbe Major Erik és Tóth Zsófi jár. Két fiatal színésszel akartam megcsinálni a két főszerepet. Aztán jött a kérdés, hogy én tartok-e már ott, hogy ilyen fiatal embereket tudok ilyen súlyú szerepekben vezetni. Mert mégiscsak másmilyen 10-15 éve pályán levő színészeket vezetni. De végül azt gondolom, ez volt a jó döntés, jól sikerült, és nagyon örülök neki, hogy ezzel a csapattal csinálhattam meg az előadást. Nekem nagyon fontosak a színészek és az, hogy mit tesz a személyiségük a megírt karakterekhez.

Kutszegi Csaba interjúját a tanckritika.hu oldalon olvashatod tovább »»