Mit szóltatok, amikor a rendező, Hegymegi Máté felkért titeket a két főszerepre?

Tóth Zsófia: Elsőéves korunk óta dolgozunk vele és Garai Judit dramaturggal, tanították az osztályt és nagyon jóba lettünk velük. Mégis, hihetetlen volt, amikor kiderült.

Major Erik: Emlékszem, ahhoz hasonlítottuk az érzést, mint amikor felvettek az egyetemre. Nem számítottunk rá, hogy a második év végén kihívnak minket bármiféle feladatra. Amikor megtudtuk, még órákig lézengtünk a környéken és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal.

T.Zs.: Akkor még az osztállyal is csak jeleneteket csináltunk, még nem vittünk végig egy előadást egy rendezővel – a Woyzeck lett az első ilyen élményünk. Kaland volt, amit meg kellett ugrani.

Ilyen fiatalon nem lehetett könnyű belekerülni a Woyzeck különösen nehéz és hideg világába. Nem ijedtetek meg?

M.E.: Nem. Az a típus vagyok, aki élvezkedik egy ilyen világban. Inkább attól ijedtem meg, hogy biztonságosabb lett volna, ha mondjuk, öt év múlva játszom el. A szöveg elég költői, az emberek nem beszélnek így, nehéz volt azt állapotot megkeresnem, amiben ezek a mondatok meg tudnak szólalni.

T.Zs.: Szerintem mindketten izgatottsággal ijedtünk meg. Nyilván fiatalok vagyunk még, és biztos érződik is, hogy harmadévesek vagyunk, de éppen a fiatalságunkban van az előnyünk is: a színpadon meggondolatlanul mertünk próbálkozni. Rögtön a mélyvízbe. Én titokban mindig bebeszélek előadás előtt és megkérem Gergőt, hogy énekeljünk. Kákonyi Árpi segített végig abban, hogy ne féljek énekelni.

Milyen volt a munka a többi színésszel?

T.Zs.: Volt bennünk egy kis megszeppenés feléjük, hiszen ők a nagyok mi meg a „kicsik”, de rengeteget tanultunk tőlük. Nagyon szerettem őket nézni.

M.E.: Kicsit féltünk a találkozástól, emlékszem, eleinte nem mertem hozzányúlni Terhes Sanyihoz a késsel. Amikor először kerülsz oda, hogy reggel tíz órakor egy üres teremben vagy, kezedben egy kőkéssel – hát nem az volt első dolog, amit kipróbáltam, hogy tényleg megborotváljam. Ő persze bátorított és aztán nem volt ebből probléma.

T.Zs.: Arra sarkalltak minket, hogy mindig merjünk próbálkozni. Sose elégedjünk meg azzal, ami van, hanem előadásról, előadásra változhat, amit csinálunk. Amikor elbizonytalanodtam, a többiek úgy játszottak, vagy olyan szituációk jöttek létre, hogy ha akartam volna se tudtam volna ugyanazt csinálni, tényleg mindenkitől, személyenként volt mit tanulni.

A bemutató óta eltelt időben, hogyan érett bennetek az előadás?

M.E.: Keveset találkozunk, ritkán van előadás, de már mindenki nagyon biztosan tudja, hogy mit kell csinálnia.

T.Zs.: Az biztos, hogy már gördülékenyebben, lazában megy. Az jó, hogy bármilyen fiatalok is vagyunk, végig azt éreztem, tudtam, hogy nem lehet baj. Biztonsági háló volt körülöttünk, tudtam, hogy mindenki fogja a kezünket. Egymásért vagyunk.

M.E.: Igen, ez a hangulat megvolt. Nekem még BKV bérletet is vett Csoma Judit, amikor megtudta, hogy lejárt. Mindig különleges esemény bemenni a Szkénébe, újra találkozni a többiekkel, a közösség egy pillanat alatt megszületik, utána nyilván a próbák és az előadások még csomó meglepetést tudnak okozni.

T.Zs.: Az mindig nagyon izgalmas, hogy mit éreznek a nézők. Volt olyan előadás, amikor nagyon sokszor nevettek, nekünk is meglepő volt. Úgy kijött a darab humora, hogy még minket is meglepett. Előfordul az is, hogy síri csönd van a nézőtéren, olyankor fontos tudni, hogy figyelnek ránk és velünk akarnak jönni.

M.E.: Nehéz minden este megugrani azt, amit a próbafolyamat alatt sikerült elérni, és közben is sokat fejlődnek bennünk ezek a szerepek. Én azt szeretem, ha minél kevesebb dologra emlékszem abból, ami a színpadon történt.

Letisztult, különleges látványa van az előadásnak. Milyen érzés kötélből készült jelmezben játszani?

T.Zs.: Eleinte furcsa volt, mert nagyon szoros, de nagyon szeretek benne lenni. A két szoknyában, és a kötélből készült felsőben is. Ahogy felveszem a jelmezemet, onnantól elindul bennem az előadás. Csodálatosak a jelmezek és a díszlet is, amit persze Kálmán Eszternek és Fekete Annának köszönhetünk.

Erik, te a hátadra veszel egy nagy követ, mint a világ súlyát, és cipeled. Segít, vagy visszafog?

M.E.: Sok helyzetben segített. A fizikai terhelés vagy akár a fájdalomérzet, a feszítés és lazítás hatására a belső állapotváltozások is valahogy könnyebben megszületnek. Egyébként ki kellett kísérleteznünk a megfelelő méretű követ, ami pont annyira húz hátra, amennyire szükséges. A verekedős résznél például nagyon kell vigyázni, mert a kő már párszor ráesett a fejemre. De Nagypál Gábor nagyon vigyáz mindenkire, felsegített a próbákon, és megtanított arra, hogy mennyire kell figyelnünk egymásra. Nem vihet el az indulat.

Mennyire érzed közelinek Marie karakterét?

T.Zs.: Szeretem Marie-ban, hogy természetes, ösztönös és emberi, és gyorsan megtörténik a találkozás közöttünk. Sokáig megkötött az, hogy egy ablakban állok és csak minimális mozgásaim vannak. Sok időbe telt, amíg fel tudtam szabadulni és megláttam a helyzet előnyeit is. Szerintem a kevés mozgás még kifejezőbbé teszi, és ami mégis van, azt értem és azonnal tudom kódolni. 

Szerintetek miért volt fontos a rendezőnek, hogy ennyire fiatalok játsszák a főszerepeket?

T.Zs.: Azért, hogy kiderüljön, Woyzecknek semmi baja nincs, a környezet változtatja meg.

M.E.: Woyzeck teljesen elfogadja a sorsát, erkölcsi kérdéseket nem is tehet fel, mert számára az első és egyetlen dolog a megélhetés. Nem mondhat nemet. Kicsit olyan, mint mi, egyetemistaként ebben a szakmában. Mennie kell és csinálnia, amit lehet. A Kapitány mentálisan, a Doktor fizikálisan is teljesen kikészíti. A szerelmi viszonyból annak a szerencsétlenségét és tragédiáját emeltük ki, hogy nem tud foglalkozni a családjával, leadja a pénzt és megy tovább, mint ma sokan, akik külföldre kényszerülnek, hogy el tudják tartani a családjukat. De Marie sem igazán mondhat nemet.

T.Zs.: Szerintem van választási lehetősége, egy ponton mondhatna nemet, sokáig tartja is magát, és akarja is, hogy bejöjjön hozzá Woyzeck, de aztán belátja, hogy falba ütközött. Az nagyon fontos, hogy sem Woyzeck, sem Marie nem manipulál, hanem egyszerűen elmennek egymás mellett. A Tamburmajorban nem csak az új élet reményét látja meg, hanem azt, hogy végre nincs egyedül és nőnek érezheti magát. Szabadnak.

A pályátok kezdetén mit adott nektek ez a két szerep?

M.E.: Megtanított próbálni. Láttam azt, hogy a többiek hogyan próbálnak, hogy mernek akár rosszak is lenni. Az egyik kedvencem, amikor Sanyi mondja a nagymonológját a kocsmában. Ennek nagyon sok verziója volt, eszméletlen, hogy mennyire bátor. Tőle és többiektől is rengeteget el tudtunk lesni, akár azt, ahogy Horkay Barna hozzányúl bármelyik kellékhez, vagy hányféleképpen tud használni egy kádat, úgy, hogy az jelent is valamit. 

T.Zs.: Tényleg mindenkitől ki tudnék emelni valamit, hogy mit kaptunk. Hogy Bánki Gergő mennyire változatosan tud szöveget mondani, engem is megcsap egy-egy mondata, amit így még sose hallottam, Csoma Judit úgy meg tud nevettetni, hogy alig bírom kontrollálni magamat. Nagypál Gábor pedig végig biztonságot adott, nagyon izgalmas volt vele egymásra találni. Izgultam az elején, de abszolút megtanított a figyelemre és a koncentrációra, arra, hogy hogyan lehet a másikat támogatni és aládolgozni. Márpedig ebben az előadásban nagyon fontos, hogy figyeljünk egymásra.  Az egész próbafolyamat során mindenki a másikért volt. Jó volt érezni, hogy lehet ennyire csapatban működni, és az is biztos, hogy közben fel kellett nőni.

Az interjút készítette: Gyürke Kata