Mit jelent számodra az elvonulás, a “magány”?

Az “íróasztal-magány” a szakmámból adódóan nagyon ismerős és egyben nagyon szerethető, jó ellenni ebben a fajta magányban. Persze, közben Mása kutyám örökbefogadása is többek között azért történt, mert ez a magány már kezdett túl nagy méreteket ölteni – és amióta Mása mellettem van, minden magány elviselhető. Ahogy minden nyáron már rituálészerűen hazaköltözöm Nagymarosra, kiszakadva legalább nyárra a városból. Ugyanakkor ez nyilvánvalóan önként választott, vállalt magány, ami azért egészen más, mint amiről a Gundog munka című előadás fog szólni.

A Staféta nyertes készülő előadásban, a Gundogban, az elárvulásból eredő magánnyal hogyan próbálnak megküzdeni a darab szereplői?

Ezek a szereplők nem igazán akarnak megküzdeni azzal a magánnyal, amelyben élnek, arról van inkább szó, hogy ebbe az elárvult, elmagányosodott világukba érkezik egy ismeretlen. Ez az ismeretlen lesz az, aki megmutatja nekik, hogy ebből az elszigeteltségből, elmagányosodásból még esetleg lehet visszaút is. A foglalkozásuk, a birkapásztorkodás eleve olyasmi, amit nem is lehetne másképp, csak az emberektől elvonulva, magányosan végezni.

Hogyan találkoztatok egymással: te és ez a szöveg?

Londonban egy előadáson, és nagyon sokat gondolkodtam utána azon, hogy miért is nem tetszett nekem ez az előadás. Inkább úgy fogalmaznék, hogy hiányérzetem volt, mert egyáltalán nem éreztem közelinek, holott maga a darab – egyből meg is vettem még ott kint a drámát könyvalakban – annyira esendően emberi. Fájdalmasan, hús-vér módon emberi, elképesztően erős atmoszférájú anyag. És ez a hiányérzet addig nőtt, hatalmasodott, hogy két hónap elteltével, még mindig ezen agyaltam, akkor már éreztem, hogy valamit kezdenem kell ezzel a szöveggel. Elkezdtem fordítani, és onnantól kezdve már egy olyan kötelék jött létre köztünk, amiből már nem tudtam kihátrálni, visszautasíthatatlanul hívogatta ezt a rendezés utáni – amúgy kicsit elnyomott – vágyamat.

Miből fakadt  ez a hiányérzet az előadással kapcsolatban, illetve mitől lehet egy szöveg “elképesztően erős atmoszférájú”?

Azt gondolom, hogy a színház, a film is valamiképp az élet metaforája. Szeretem, amikor egy szöveg töredezettsége képes megmutatni ezt a metaforikus jelleget. Simon Longman szövegei, így a Gundog is, pont ilyen töredezettek. A kortárs angolszász drámaírók az élőbeszéd úgymond hibátlanságát olyan profin emelik át a színpadi szövegeikbe, hogy képesek megteremteni ezáltal azt a látszatot, mintha mindez például itt zajlana most a mellettünk lévő asztalnál. Az élőbeszédben, a valódi beszélgetésekben rengetegszer kérdezünk vissza, értetlenkedünk, másra gondolunk, elkalandozunk – a drámai szövegekből sokszor kimaradnak ezek a részek.

A teljes interjút a pótszékfoglaló oldalán olvashatod »»