Májusban mutatta be a Forte Társulat Elias Canetti Kárpázatát színházunkban, a Nobel-díjas író regényéből Lőrinczy Attila készített színpadi változatot, zeneszerzőként pedig Keresztes Tamás vett részt munkában. A főszereplőt, Peter Kient alakító Nagy Norberttel az ősbemutató különleges formanyelvéről, a történetben megjelenő férfi-női viszonyokról, és szöveg aktualitásáról kérdezte Dézsi Fruzsina.

Zeneileg nagyon különleges az előadásotok, hiszen van egy operajellege. Milyen volt ilyen szempontból a próbafolyamat?

A legtöbb dal egyfajta belső monológ, többnyire a Kien fejében lévő gondolatokat vetíti ki a kar. Az volt a nagy szerencsénk, hogy Tamás színész (Keresztes Tamás), ezért pontosan tudja, mi történik a színpadon – és ezzel nem degradálom a „csak” zeneszerzőket, de ettől függetlenül ő tisztában van azzal, hogy mit lehet megcsinálni, mit lehet elénekeltetni egy színésszel úgy, hogy az ne önmagában a dalért legyen, hanem a történetet lökje tovább, és atmoszférát teremtsen.

Mi volt az első reakciód, amikor szóba került, hogy gólyalábazni fogtok?

Nagyon megörültem neki, és nem csak a majomkodás miatt, hanem mert azonnal eszembe jutott, hogyan is tud ez szervesen kapcsolódni az előadáshoz. Ez nagyon fontos, hiszen mi nem úgy dolgozunk, hogy találunk egy anyagot, ami önmagában jól néz ki  a színpadon, és ahhoz hozzáillesztjük a történetet, hanem igyekszünk a lehető legszorosabban kiindulni a szövegből. Itt pedig mégiscsak egy könyvtárról van szó, és ha csak a legalapvetőbb asszociációra, a létrázásra gondolunk, akkor látjuk, hogy a gólyalábazás nem is olyan elrugaszkodott ötlet. Ráadásul én teljesen biztonságban is érzem magam, el sem tudom képzelni, hogy baleset legyen. Persze, amikor az ember megfeledkezik magáról és a technikáról, vagyis hogy hogyan is kéne például esni, akkor az kevésbé kellemes, de mi alapvetően a mozgással foglalkozunk, ezért nem okozott különösebb nehézséget ez a munkafolyamat sem.

Maga az előadás címe, a Káprázat rengeteg asszociációt hoz be, elsőként persze a vakságot. Mire vakok itt tulajdonképpen az emberek?

Ez a professzor tulajdonképpen semmit nem vesz észre, vagy még pontosabban semmi olyat nem tart fontosnak, aminek köze van a külvilághoz, amitől az emberek kommunikálni tudnak egymással, és megértik a másik életét. Beletemetkezik az írásaiba, a könyveibe, ezért döbbenti meg őt annyira a cselekedet. Felhőtlen naivitással képes szemlélni azt, ahogyan mások mozognak ebben a világban, hiszen ő otthon, a kandalló mellett olvasva biztonságban érezhette magát. Aztán persze, amikor már nem papíron történnek a borzalmak, akkor ott áll egyedül, mert egyszerűen az elméleteken kívül nincs más túlélési stratégiája, ezek az elméletek pedig egyáltalán nem tűnnek megvalósíthatónak.

Ez a világtól való elszigetelődése eredeztethető valamiféle ideológiából? Te magad hogyan viszonyulsz a különböző filozófiákhoz?

Nem feltétlenül, és mi nem is akartunk erre hangsúlyt fektetni, hiszen nagyon könnyen össze lehet zavarodni ezek között az elvont fogalmak között. Én magam sem horgonyoztam le egyik izmusnál sem, de néha-néha azért elolvasok egy-egy filozófiai szöveget, már csak azért is, hogy tudjak róluk, hiszen nagyon erősen befolyásolták a történelem folyamát.  

Canetti hírhedt a nők iránt érzett gyűlöletéről. Milyen nőképet vázol fel ez a történet?

Ebben a szövegben kifejezetten aljas és számító nőkkel találkozunk, de nem szeretném, hogy ebből valamiféle politikai-közéleti olvasat kerekedjen. Persze nekünk is egyből eszünkbe jutott, hogy az utóbbi években volt egy szép köre a különböző viselkedésformáknak, a női nem kérdéseinek, és hát itt tényleg az árnyoldalait látjuk mindennek, ahogy viszont folyik a darab, szerintem teljesen érthetővé válik ez az ellenszenv.

És mit látunk a férfiakból?

Szerintem a férfiakat sem kell bemutatni a világnak, hiszen mindent ők csináltak, minden rosszat és minden jót egyben. Nem kell melléjük odaállni, hogy velejéig romlottak vagy éppen ők a szentek, mert egyszerre lehet érvényes mindkét kategória.

De ha Kien ilyen ellenszenvvel viseltetik a női nem iránt, akkor hogyhogy mégis feleségül veszi Theresét?

Az egész történetnek ez az alapfélreértése: Kien ad egy könyvet a házvezetőnőjének, mert látja, hogy az milyen szépen takarítja a könyveit. Persze ezt is rosszindulatból teszi, nem egy szép, klasszikus művet nyújt át neki, hanem egy értéktelen ponyvát, a nő viszont azonnal elérzékenyül ettől a gesztustól. Kienben ekkor megfogalmazódik, hogy talán félreismerte ezt az asszonyt, és megkéri, hogy legyen a felesége, az pedig természetesen igent mond, hiszen úgy gondolja, hogy a házasság révén rengeteg pénzhez juthat hozzá.

Benne van ebben a kapcsolatban egyáltalán a boldogság lehetősége?

Attól függ, hogyan definiáljuk a boldogságot. Bár aki ennyire képtelen bármiféle kapcsolatteremtésre, mint Kien, és ennyire undorodik mindenféle szexualitástól, attól azt hiszem, nehezen várható el, hogy boldog házasságban éljen, hiszen két ember viszonyához hozzátartozik az intimitás. Neki egyszerűen nem ügye ez a dolog.

És ha kicsit messzebbről nézzük, milyen társadalomképet fest ez az előadás? Hogyan tudunk ehhez ma kapcsolódni?

Nem hiszem, hogy kellene bármiféle párhuzamokat vonnunk, hiszen pontosan tudjuk, hogy miben élünk, és a  nézők is pontosan látni fogják, hogy rengeteg minden rezonál a jelenünkkel, de ezt mi nem szeretnénk nevesíteni. És nem csak azért, mert politikailag korrektek szeretnénk maradni, hanem mert nincs jelentősége. Bármelyik darabot elő lehet venni, velőtrázó, mennyire aktuálisak tudnak lenni több ezer éves szövegek. Nem egyszer fordult elő az sem, hogy játszunk 4-5 évig egy darabot, és egy-egy mondatnak óriási feneke lesz, anélkül, hogy mi bármit is változtattunk volna, mert előbb-utóbb a valóság beéri a színházat. Ezért is gondolom azt, hogy a Kárpázathoz sem kell definíciókat rendelni, nem akarunk felülről mutogatni, hogy most figyelj ember, mi megmondjuk, milyen a te élted. Mindenki döntse el magában, hogy miként tud kapcsolódni ehhez a történethez.