Ősbemutatót tartott a Forte Társulat a Szkéné Színházban május elején. Elias Canetti Káprázatában monomániás, elvakult kisemberek, mondhatni antihősök feszülnek egymásnak, akiket csupán egyetlen dolog köt össze: a már-már profetikus szenvedély saját maguk iránt. Az előadás kapcsán a zeneszerzővel, Keresztes Tamással beszélgetünk.

 

Milyen lesz a Káprázat zenei világa? Hogyan indult a közös munka a Fortéval?

Csabával már korábban elterveztük, hogy jó volna közösen csinálni egy előadást, de akkor még nem tudtuk, hogy mi lesz az alapanyag. Aztán megismerkedve a Káprázattal, ami egy hatszáz oldalas, ördögien szellemes, de meglehetősen nehéz regény, rögtön éreztük, hogyha a történethez zenei műfajt kellene társítani, az opera lehetne. Persze a létrejött zene nem opera, magamban inkább úgy hívom, hogy funkcionális naiv opera. Az előadásban ugyanis amíg Kien lakásában vagyunk, klasszikusabb zenék szólalnak meg, egy helyütt még egy operaidézet is felbukkan, de megidéződik Bartók és Kodály hangulata is. Majd amikor Kien kiszabadul a balul elsült házassága fogságából, és elmerül az alvilágban, egy kicsit világibbá válnak a dalbetétek.

Izgalmas, hogy éppen az opera jutott eszetekbe erről a groteszk történetről, hiszen ehhez a műfajhoz általában valamiféle patetikus gondolatot társítunk.

Tulajdonképpen itt az opera éppen a groteszkséget erősíti, hiszen önmagában az anyag groteszk, így ha egynemű lenne a szöveg és a zene, akkor valószínűleg kioltanák egymást. Illetve, ahogy említettem is, a zene bizonyos értelemben idézőjelbe teszi önmagát, kikacsint a nézőre, ez pedig szintén az abszurditást húzza alá. 

Mesélsz a zenei motívumokról? Melyik karakterhez milyen zenét társítottál?

Peter Kien, a főszereplő, egy nyelvtudós, így az ő zenéje líraibb, szikárabb, klasszikusabb. A felesége, a pénzsóvár, számító, és hát meglehetősen egyszerű Therese inkább kortárs zenében szólal meg, ami sokkal szabálytalanabb, nyersebb, és ezért kevésbé fülbemászó. Mellettük Fischerke, a púpos alvilági törpe hangsúlyos még, aki sakkvilágbajnok szeretne lenni, hiszen a kocsmában is mindenkit legyőz. Övé a világibb vonal az előadásban, szinte már vígjátéki, de összességében egységre törekedtem, így magában a harmóniavezetésben sok a párhuzam, a hangnembeli rím.

Mennyire kellett figyelembe venned a zeneszerzésnél, hogy itt fizikai színházról van szó?

Ebben a csapatban nagyon muzikális mindenki. Tizenegy színészről beszélünk, és mindenkinek van zenei előképzettsége. Nekem túl nagy gyakorlatom nincs a betanításban, ebben van a segítségemre Grósz Zsuzsi, aki nagyszerű zongorista, és már sok hasonló munkán van túl. Ő maga számolt be arról elhűlve, hogy nem tudja megmondani, haladt-e már ilyen jó tempóban, mert ezek a színészek a legbonyolultabb szólamokat is fél óra alatt betanulták. Így nagy öröm dolgozni.  

Mennyire kezelted szabadon Lőrinczy Attila szövegeit?

Ahol szükséges volt, az ő egyeztetésével belenyúltam, hiszen a szótagok nem minden esetben jöttek ki jól prozódiailag. Néha kicsit el is kapattam magam, de Attila hagyta, hogy szabadon garázdálkodjak. Azt persze jelezte, ha nagyon nem értett velem egyet, és akkor átbeszéltük, próbáltuk megtalálni a lehető legideálisabb megoldást. Ez is nagyon jóféle munkatársi viszony volt.

Mennyire mozgat meg benned más energiákat az, ha zeneszerzőként dolgozol, mint amikor színészként vagy jelen egy előadásban?

A színésznek, ugyanúgy, ahogy egy zeneszerzőnek, fontos, hogy legyen stílusérzéke, és hogy tudjon olvasni a sorok között. Így bizonyos szempontból itt is ugyanazokat az érzékeimet kellett igénybe vennem, mint színészként, hiszen mindkét pozícióból rá kell látnom a darab egészére, a szerző és a rendező szándékára, meg kell éreznem az előadás sajátos humorát. De persze egészen másféle munka a kettő, zeneszerzőként például sokkal önállóbb vagyok, hiszen magam osztom be az időmet, az energiáimat. A színésznek, ha tetszik, ha nem, próbálnia kell, amikor kiírják, itt pedig sokszor volt olyan, hogy ha nekiültem valaminek, és éreztem, hogy ez most nem az az irány, akkor félre tudtam tenni. Aludtam rá egyet, majd másnap újból nekifogtam. Egy-egy alvás érdekes módon mindig jót tett a munkának. Korábban sokkal könnyedebben kerültek ki a kezeim alól a zenék, de ez most lényegesen összetettebb, mint bármelyik, amit korábban írtam. Én magam is sokkal jobban beleástam magam, persze azért is, mert nagyon komplex harmóniamenetekkel kellett dolgoznom. Máskor, ha valamibe belekezdtem, szinte fel sem álltam, amíg meg nem született a végeredmény, és persze ezek is mindig nagy élményt jelentettek. Sokszor élem meg azt, hogy mintha nem is én írtam volna egy-egy dalt – mintha már meglett volna valahol, nekem csak oda kellett ülnöm és kottába írni azt. Úgyhogy nagyon nagy kaland és iskola volt most nekem ez a munka, ez az előadás.  

Dézsi Fruzsina