Játsszuk azt, hogy Alma…
Collegium Hungaricum, - Bécs, 2019. 02. 12.
Szegő GyörgyAz osztrák főváros társadalmi morálját, a családi harmónia ősi igényét akkor dúlták fel: Klimt, Schiele és Freud, Peter Altenberg vagy asszonyként Alma Mahler-Werfel. Aki maga is a folyamat drámába illő áldozata lett.
A Játsszuk azt, hogy Alma… monodráma előadása (Nagy András Alma c. művének rendező koreográfusa: Kántor Kata, címszereplő Varga Lívia, Kassai Thália Színház, Jelenlét Színház és Szkéné színház) értékelése előtt a múlt századforduló Bécséről is írnék, azután Almáról is. Bécsről gyakran mondjuk: „a modernizmus bölcsője”. Ez szinte közhely. Szofisztikáltabban fogalmazott híresen okos könyvében, a „Bécsi századvégben” az amerikai Carl E. Schorske. Feltette a kérdéseket: „Hogyan hullott világuk a káoszba? Vajon azért történt így, mert az egyénnek olyan lelki tulajdonságjegyei voltak, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a társadalmi egésszel? Vagy inkább az egész volt az, amely eltorzította, megbénította szétzilálta az őt alkotó egyéneket? Vagy talán nem is létezett soha harmonikus társadalmi egész? … Nemcsak Bécs legjelentősebb íróit, hanem festőit és pszichológusait, sőt művészettörténészeit is erősen foglalkoztatta a széthulló társadalomban élő egyén problémája. Ebből az érdeklődésből eredt Ausztria hozzájárulása egy újfajta emberszemlélethez”.
Ezt 1961-ben írta Schorske. 1964-ben halt meg Alma Mahler-Werfel, akinek sorsa egyszerre beleillik a bécsi modern utolsó megélhető felragyogásába és a két világháborúban megvalósult „káoszba hullásába”.
A 60-as évek óta nagyot változott a világ. És benne a művészet. Utóbbi segíthet a továbbgondolásban, harmónia és széthullás folyamatának női szempontú elemzésében. Beleértve ebbe az emancipációért küzdő nők önreflexióját is. Nagy András Alma c. műve gyakran idézi a főhős Férjeim, szerelmeim c. naplószerű önéletírását – Gondolat, Budapest, 1991. A tragikus kor Alma életében tragikus sorssal is párosult: négy gyermekéből hármat elvesztett, a felnőtt kort megélt Anna is tragikus karakter, ő nem lett világraszóló szobrász. Noha Ernst Gombrich, a neves műtörténész – legalább halála után – nagyon szerette volna. Költői kérdésem: talán zaklatott gyerekkora miatt nem sikerült Annának? De ez már egy másik történet. Visszatérek Alma Schindlerhez, akiből pedig nem lett világraszóló muzsikus.
Alma Schindler, a későbbi Alma Mahler-Werfel gazdag családba született. Apja – korának ünnepelt tájképfestője –, korán meghalt. Tanítványa, a Secession egyik alapítója, Carl Moll lett a mostohaapja. Nemcsak jómódban, de igen művelt képzőművészeti és zenei közegben nevelkedett. Ám Alma ki nem állhatta Mollt, aki visszafogta vágyainak kiteljesedését. Alma Mahler úgy látja, miatta nem lett híres komponista, egy olyan korban, amikor pedig a polgári szalonokban is a legmagasabb szinten muzsikáltak. Azaz, tulajdonképpen kiszélesedett a zenei pálya lehetősége. És még sem. De a hagyományos női szerepkörből való kilépés nem csak neki volt probléma. A zeneszerzőség, a karmesterség máig szinte lehetetlen női művészpálya.
A művészi karrier Almának, ha másképpen is, de mégis „sikerült”. Nem saját tehetsége jogán, inkább férjei által. Alma Schindler előbb a nagy Gustav Mahler özvegyeként, majd a Bauhaus szellemi vezér Walter Gropius feleségeként, még később Franz Werfel özvegyeként, és számos világhírűvé lett barát és szerető által vonult be a művészet és kultúra 20. századi történetébe.
Ábécérendben felsorolom a híres barátokat és szerelmeket, írók, zenészek, képzőművészek és karmesterek neveit: Alban Berg, Leonard Bernstein, Benjamin Britten, Elias Canetti, Theodor Csokor, Lion Feuchtwanger, Gerhardt Hauptmann, Ödön von Horváth, Vaszilij Kandinszkij, Gustav Klimt, Oskar Kokoschka, Lehár Ferenc, Thomas Mann, Ormándy Jenő, Arnold Schönberg, Igor Sztravinszkij, Carl Zuckmayer, Paul von Zsolnay – ők valószínűsítem: már mind halhatatlan művészek. De akadtak politikusok is, kevéssé dicső emlékezetűek: Engelbert Dollfuβ vagy Kurt von Schuschnigg. Lett Ausztria sorsát is formáló haláluk/sorsuk nyomán egy városi babona: „aki Almát szerette, annak meg kellett halnia”. Saját magára később inkább úgy emlékezett, hogy ő a válságba jutott zseniket istápolta, lírai változatban a múzsájuk lett.
Két megjegyzés a letűnt világ kapcsolati hálójáról: két éve a budapesti Műcsarnokban megnyitása 120. évfordulójára Aranykor címen rendeztünk jubileumi kiállítást az Osztrák-Magyar Monarchia festészetéről. (Zárójelben említem: Alma életrajzában mindig Osztrák Monarchiát említ, nem a duális állam nevét.) Monarchiánk aranykori piktúrájának tárlatához kapcsolódó egyik kísérő esemény volt a Játsszuk azt, hogy Alma… előadás is. Egészen új összefüggések tárultak fel a tárlaton és mellékletein. Majd a nemrég zárult Rejtett történetek – az életreform mozgalmak és a művészetek c. másik mega-kiállításunkon is. Utóbbi az Aranykor tárlat társadalomkritikus művészetet és életreform mozgalmakat bemutató párja volt, máig érvényes, a lét megoldatlan, globális hatású kérdéskörét járta körül. (Nemzetközi konferenciákat rendeztünk, tudományos köteteket adtunk ki és számos más társművészeti eseményt is kapcsoltunk a két közép-európai kiállításhoz.)
Egy másik, a határainkon átnyúló kapcsolati hálóra reflektáló személyes adalék: nagymamám, aki 1878-ban született – egy évvel volt idősebb Almánál – árva lányként rangos pozsonyi rokon családnál nevelkedett. Ahol unokatestvére volt bizonyos Mahler Ede, aki Bécsben tanult matematikát, majd Pesten bölcsészetet. Ede bátyám, Gustav Mahler távoli rokona volt. Hamarosan a magyar Kelet-kutatás, ókor tudomány egyik óriása, korának világhírű egyiptológusa, asszirológusa lett. Rajta és a nagyimon keresztül így én is – Gustav Mahler rokona lehetek… Mondjuk erre: kicsi a világ, pontosabban: tegnap kicsi volt. Nem csak én és Mahler, de pl. Kassa és Bécs is jóval közelebb voltak egymáshoz, mint ahogy azt ma megélhetjük.
Alma színpadát két oldalról fogja közre a közönség. Testközelből érzi, szinte tapintja a szerelmeket, vallomásokat megszenvedő színészt. Varga Lívia rendkívüli teljesítményt nyújt. Sediánszky Nóra dramaturgiai munkáját, Kántor Kata koreografikus rendezését viszi sikerre. Eljátssza a keretjátékként megírt gyónás lehetetlen szituációját is: paradox módon egy katolikus paptól (Czakó Máté) vár választ a szerelem létkérdéseire. Hogyan sikerül ez? A szinte elfeledett 20. századi avantgárd színház tantétele telítődik élettel: a színházban nem is a szöveg működik. Hanem a szövegnek testet adó színész/színésznő. A mozdulat, a gesztus, a tánc, a mimika. Kevés, csak a legszükségesebb kellék és díszlet segíti/nehezíti munkáját. Akrobatikus ügyességgel használja a szimbolikus funkciókat megjelenítő tárgyakat – akár folyadékot vagy hamut, gyászruha- vagy fehérnemű-jelmezeit, nyíltszíni öltözéseit/vedléseit is beleértve. Látvány-díszlet-jelmeztervező: Gadus Erika, kivitelező Krempaska Enikő. A tegnap történeteiből a csapat mai előadást csinál.
A „tegnaphoz” Alma Mahlert idézem: „könnyű a tegnapot festeni, ez másolás, csaknem mindenki a tegnapot festi”. Ez a színház a mának szól.