A Zsámbéki Bázis törekvései közé tartozik, hogy újszerű munkamódszerek meghonosítását is megkísérelje.
Máshol nem szokatlan az a módszer, melyben a munkafolyamat lényegesen hosszabb a nálunk megszokottnál és vannak benne olyan pontok, mikor az addig elkészült „dolgot” megmutatják a nézőknek, színházi szakembereknek, kritikusoknak. Aztán a közönséggel való találkozás és a beszélgetések után folytatják a munkát. Aztán e találkozás tapasztalatait is átszűrve folytassák tovább a munkát.
A múlt nyáron idővel és időjárással küzdve folyt a munka első fázisa. Ennek hatásáról idéző néhány megjelent kritika-részletet:


„…Mozart Don Goivanniját adták elő ugyanis nemcsak mai külsőségek közepette, hanem maira átírt teljes szöveggel, redukált zenekarral, mintegy zenés színházi változatként. Nem annyira arra törekszik tehát a rendező, hogy a klasszikust közelítse a mai világhoz, hanem arra, hogy egy teljességgel mai történetté, mai eemberek élethelyzeteivé, a mai élet létproblémáinak megjelenítésévé változtassa az operát.
Mindazonáltal vannak találatok. Mindjárt az elején a librettót is író paizs Miklós ( azaz Sicretmen, a botrányember a Tilos Rádióból ) remekül indít Leporello áriájával. Mintha az éneklést csak markírozná, miközben pompásan megjeleníti a sértetten dohogó, amúgy egykedvűen utálkozó szolgát. Telitalálat a Don ottóval rövidült nevű Don ottavio szerepében Nyári Zoltán szemüveges, jegyzeteket cipelő egyetemistája, pedig leginkább a szövegkönyvet cipeli magával, hogy bármikor elővehesse. Egyáltalán az énekelni való szövegek nagy része remeklés.
A rendező ígérete szerint februárban újrakezdik a munkát, s jövőre újra láthatjuk az eredményt. Csak azt kívánhatom, ne legyen igazam: győzzék le mindazt, amit én leküzdhetetlennek látok.”
Zappe László, Népszabadság

„A műveletnek a reflexivitás ad értelmet. Nem Mozart és Da Ponte szellemében kell eljárni, hanem viszonyulni kell hozzá. Simon Balázsék előadásából jó példa erre a Masetto – Zerlina vonal. Az eljegyzési jelenet prózájában egy menő fej fikázza a szolid fiatalokat, akiknek a végén már kínossá válik, hogy „hol élnek”, ha annyira nem bíznak egyásban, hogy egy percre sem mozdulhatnak el a párjuk mellől. A szleng, a lélektan, a viselkedés pontos. „Mazsi” és a „zergelány” valódi figurák. Zerlinát, akiről Ponelle, a rendezőzseni egykor azt mondta, „naponta várja, mikor hívják föl „Hollywoodból”, D.J. tökéletes szöveggel eteti – azzal, hogy tehetséges. Pethő Kata rátartian nyafka, és elfogadhatóan elénekli a szólamot, Viola Gábor sincs messze tőle. Egy későbbi jelentükben viszont olyan erős Zerlina, „prózai” indulata, hogy nehéz belőle folytatni a szelídebb hangulatú áriát. Szöveg, szituáció és zene összehangolása hol sikeres, hol nem. A szöveg olykor kifejezetten szellemes ( néhány áriában a magyar szavak az olasz eredeti hangalakjára rímelnek ) , a zene olykor tréfásan van hangszerelve ( virgonc rézfúvókkal ), olykor sehogy ( a második részt zongora – gordonka kettős abszolválja ) .
Sarkpont lehetne a „pezsgőária”, amely – egyedül az egész műben – rockosítva van. Novák Péter magához ragadja a mikrofont, és fellépőszámként, vagy ha tetszik, személyisége emblémájaként adja elő. D.J, mint D.J. A zenei karakterekben ( hangszerelésben ) számos hasonló, akár heterogén hangsúlyra lenne lehetőség, csak ki kellene találni. Nováknak nincs operai hangja, de nem hiányzik, éneklése éppen úgy viszonyul az „eredetihez” akár a figurája. A deviáns formátum helyett a nagyság nélüli gátlástalanság jelenik meg;az egyszerre durva és szofisztikált libertinus arisztokratahelyett korunk hőse, a svungos médiasztár. Novák nem csak jó – játékában benne van a világkép változása is. Leporellóként Paizs Miklós egyelőre halvány mellette, noha alkati hasonlóságuk gondolatilag ígéretes….
Külön probléma az áldozatok és bosszúállók triója. Őket képzett operaénekesek adják, ami szólamuk vokális követelményei és transzponálhatatlansága miatt aligha lehet másként. Még bírkóznak a szereppel. Farkasréti Mária polgárian korlátoltnak látszó Elvirájában pislákol a tragikus groteszk. Gál Gabriella már most ígéretes Annaként, mint hangjával, alkatáva, frigid szenvedélyével nehezen kezelhető jelenség. A legpontosabb Nyári Zoltán Ottaviója – bocsánat: Ottója - , egy korán pocakosodó, lelkileg elhízott fiatal értelmiségi, aki választásainak lehetséges változatait dialektikusan megtárgyalja önmagával, hogy aztőán a nem cselekvést válassza; kényes áriáit bizonyára fogja még jobban is énekelni, de amikor saját nagyszerűségétől megittasulva az ismétlőrésznél ( „Dalla sua pace”) átvált olaszba, már most pótolja jellemvonallal, ami a dallamvonalban nem tökéletes. Király Miklós, mint Apa erőteljes operai basszus, csak azt kell kitalálni, hová viszi a végén D.J. – t és minek. Van még min dolgozni.
Koltai Tamás, Élet és Irodalom 2005. augusztus

„Nincs operai ünnepélyesség, a közönség is farmerban,esőkabátban kucorog a földön, padon, műanyagszékben, ahol éppen helyet talál magának. Színház számára újonnan kiképzett, gyönyörű amfiteátrum lett volna eredetileg a helyszín, de a kiadós égi áldás miatt beszorulunk egy barátságtalan, szürke, néhai rakétasilóba a Zsámbéki Színházi Bázison. És szerintem ettől a látszólag balszerencsés ténytől válik az a produkció, amiről meglehetősen vegyes hírek terjengtek, revelációvá.
Mozart Don Giovanni című remekművét Simon Balázs rendező és Paizs Miklós, a szöveg átírója, lerántotta a porba, a mai, eldurvult élet világába. És ehhez nem illik a szép amfiteátrum. A többségben nem operai hangokhoz is jobban passzol a lerobbant környezet. Persze nagy kérdés, magbocsátható-e, ha Mozartot olyanok éneklik, akik nem tudnak operát énekelni. Általában nem, de van egy pont, amikor esetleg mégiscsak átszakad a gát, amiben tán a játszók sem hittek. Hiszen éppen ezért kísérlet a D. J. avagy az „Istentagadó büntetése” című produkció. Amiben az adott estén egyszerre csak fékevesztett hévvel kezdtek játszani színészek, énekesek, őrült veszekedések, nagy fájdalmak, soha be nem hegedő szerelmi sebek kerültek közszemlére, miközben egy pöttömnyire redukált zenekar és a karmesteri pulpituson a lendülettől szinte elszálló Dubóczky Gergely segítségével tulajdonképpen megszólalt Mozart. A játszók pedig mentek utána, és ettől minden lepusztultság dacára megjelent a fény. Ahogy a napfényes Veronából a grundra átépített Rómeó és Júlia történetében, a West Side Storyban is megmarad az emelkedettség. Végül is a világhíres ljubimov is profanizálta a Don Giovannit, amikor a zenekart föltette a színpadra, ezzel leszűkítette a teret, amivel pedig jócskán lefaragott az operai közhelyekből, az üres teatralitásból. Tulajdonképpen Simon Balázs is ezt tette, Novák Péter, Gál Gabriella, Nyári Zoltán, Király Miklós, Farkasréti Mária, Paizs Miklós, Viola Gábor, Pethő Kata segítségével. Valami megszületett, kirobbant, most érdemes igazán folytatni a kísérletet.”
Bóta Gábor, Peti Műsor 2005. augusztus

Folytatják hát az alkotók a munkát. És remélik, hogy haladnak is tovább. Meg azt is, hogy találunk aztán egy olyan helyet ahol „két nyári” előadásunk télre meleg házra talál és tovább folyhat a munka és jöhet téli találkozás is a Zsámbéki Nyári Színházzal