Belemenekülők
A legtöbben Dévényi-dalokat csak a Rolls és a Bikini közvatítésében ismerik (Adj helyet magad mellett, Izzik a tavaszi délután, Közeli helyeken stb.), pedig Dévényi Ádám meghatározó egyénisége a dal műfajának;
„Helyszín: Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis
A legtöbben Dévényi-dalokat csak a Rolls és a Bikini közvatítésében ismerik (Adj helyet magad mellett, Izzik a tavaszi délután, Közeli helyeken stb.), pedig Dévényi Ádám meghatározó egyénisége a dal műfajának; mint előadó, szövegíró és zeneszerző már a ’70-es években feltünt fanyar, lírai dalaival.
Mostanság azt állítja magáról, hogy mára már „múzeummá változott: egy-egy nótájához oldalas magyarázatokat kéne fűznie a benne foglalt utalások, helyzetek, emberek, idézetek miatt”.
Tán éppen erre érzett rá Máté Gábor színészosztálya. Ez a csoport keresi a lehetőséget az újszerű műhelymunkára, az intenzív együttlétre. Erre kítűnő alkalmat nyújt a Zsámbéki Színházi Bázis.”
„Az egykori rakétasiló kapuja nyitva, a „hátsó színpad" díszletét a valóság tervezte, rézsút betonkerítés, sötétedés elõtti égalja felhõkkel, a füves téren téblábolók látszanak, szemben a széksorral a falra függesztett tükörben. A belsõ térben - Izsák Lili terve - otthonos bulihangulat, állólámpa, zongora, fotel. A dalok bohémek, kedvesek, gunyorosak, önironikusak. Apró nyelvi és dallamjátékok rejlenek bennük, fiatalos reflexiókat, szorongást, jó és rossz kedélyt, enerváltságot, eufóriát, bágyadt vagy élénk hangulatokat, közérzetet, életérzést fejeznek ki. (Direkt nem írom le a divatos angol szót fonetikusan, mert utálom, mint minden elhasznált közhelyet, amely bennfentesen kikacsint, ércsük, ugye, nem kell megmagyarázni, kihalászni a megfelelõ kifejezést, stílt keresni, minden eredetiségre törekvõ megfogalmazás: szószaporítás.) Az egyes számok között kis közjátékok. A hosszú hajú, langaléta Czukor Balázs úgy tesz a hangszerével a mikrofon elõtt, mintha lámpalázas volna. Jordán Adél többször nekikészülõdik az éneklésnek, aztán álmatagon elsétál. Kovács Patrícia sikertelenül légfrissít, aztán amikor a készülék megjavul, boldogan permetez, a ruhaujjának is utánaspriccel, amely véletlenül beleakadt a mikrofonba. Száraz Dénes többször is nekiül az újságolvasásnak a fotelban, mintha történne majd valami, de nem történik semmi. Máthé Zsolt egy széken állva trombitál a háttérben, Fenyõ Iván zongorázik, Mészáros Máté gitározik (…), Járó Zsuzsanna hegedül, merthogy a legtöbben zenélni is tudnak; Mohai Tamás tartja õket karban. Dömötör András idõnként angolul konferál, oxfordi kiejtéssel és intonációval, enyhén parodizálva a társalgási affektációt, és közben referál az elõadásról, a szereplõkrõl, megemlítve, hogy Fenyõ Iván most jött haza amerikai forgatásról (de azért ugyanaz a Fenyõ Iván maradt), és hogy az elõadás Jordán Adél elõéletétõl kezdve, amelyben énekelte Dévényi Ádám dalait, hogyan jött létre.
Az elõadás úgy jött létre, hogy a fiatal színészek, Máté Gábor pár éve végzett egyetemi osztályának növendékei össze akartak jönni, alkalmi elõadást akartak csinálni, mint tavaly. Összejöttek, csináltak (…). Ne nagyítsuk, és ne kicsinyítsük az esemény jelentõségét. Ne tegyünk úgy, mintha természetes volna, hogy egy csikó színészcsapat nosztalgiát érez az iskolája és a tanára iránt, de ne véljük különlegességnek, hogy egy tucat színész nem utálja egymást, hanem örül, ha együtt játszhat. Mindenesetre szokatlan dolog, mert Magyarországon vagyunk, és a közös szándék mögött nincs sem pénz, sem a lavór langyos vízben ülés meghosszabbításának hõ vágya. Ellenkezõleg, önkéntes kreatív hajlam, játékösztön, friss energiák tobzódása van. Örömszínháznak nevezném, ha ez a kifejezés nem taszítana annyira. (…)
Már csak abban hiszek, ami az elõtérben van. Amit látok. Ami mindenki számára nyilvános. Jordán Adél érzelmektõl átitatott, a pillanatnyi helyzettõl - talán önmagától is - meghatott, érzékeny tekintete éneklés közben nem hazudik. Az valódi. Mészáros Béla vidor mosolya, Péter Kata komolysága, Gál Kristóf "civil" nevetése is, ahogy a tapsrendben kinéz a takaráson túlra.
Mi egy kétmilliárdos költségvetésű álszínházra kidobott pénz egy betonsiló intimitásához képest, amely tapinthatóvá teszi a színészek jelenlétének minden momentumát, egymásra figyelésük, kapcsolattartásuk, cinkos összekacsintásaik bensõséges rendszerét? Smafu, az elõbbit kibírjuk, hisz' gazdagok vagyunk, az utóbbitól gazdagodunk. A fanyar matuzsálem, Tábori György mondta, hogy a színház a templomokból visszaszorul a katakombákba. Máshol ez nem annyira igaz - színházi különceiknek, ha kérik, sok helyen adnak teret -, nálunk igen. A Katonának a "nagy színháza" is kamara, gyufásdobozban játszik a Radnóti, az Örkény, Pintér és Schilling, az utóbbi néha talál magának hodályt, ahogy Zsótért is be-bengedik nagy kegyesen a Fellner-Helmer-palotákba. Furcsa belegondolni, de a teátrum lassanként szubkultúrává, alternatív művészetté válik, bár e tekintetben sokan bizonyára más véleményen vannak, és a milliós jegyeladásra hivatkoznak. Csakhogy én arról a színházról beszélek, amelyik megtörténik, s nem a süket semmi választja el egymástól a színpadot és a nézõteret. Lehet, hogy csak szerencsém volt Zsámbékon, de amikor hetven percig együtt játszottak a nézõk és a színészek, eszembe jutott Ascher Tamás, aki nemrég azt mondta, a Katonában is csak minden ötödik vagy hetedik elõadáson jön össze - legalábbis az Ivanovjára - rezonáló közönség.
„Belemenekülök az éjszakába", éneklik Dévényi Ádám dalát. Mintha õk, a színészek is belemenekülnének egy olyan színházba, amelyet maguk akarnak maguknak. Jól éreztem magam.
(BelemenekülÕk - Zsámbéki Színházi Bázis)
Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 30. szám
Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 30. szám
A legtöbben Dévényi-dalokat csak a Rolls és a Bikini közvatítésében ismerik (Adj helyet magad mellett, Izzik a tavaszi délután, Közeli helyeken stb.), pedig Dévényi Ádám meghatározó egyénisége a dal műfajának; mint előadó, szövegíró és zeneszerző már a ’70-es években feltünt fanyar, lírai dalaival.
Mostanság azt állítja magáról, hogy mára már „múzeummá változott: egy-egy nótájához oldalas magyarázatokat kéne fűznie a benne foglalt utalások, helyzetek, emberek, idézetek miatt”.
Tán éppen erre érzett rá Máté Gábor színészosztálya. Ez a csoport keresi a lehetőséget az újszerű műhelymunkára, az intenzív együttlétre. Erre kítűnő alkalmat nyújt a Zsámbéki Színházi Bázis.”
„Az egykori rakétasiló kapuja nyitva, a „hátsó színpad" díszletét a valóság tervezte, rézsút betonkerítés, sötétedés elõtti égalja felhõkkel, a füves téren téblábolók látszanak, szemben a széksorral a falra függesztett tükörben. A belsõ térben - Izsák Lili terve - otthonos bulihangulat, állólámpa, zongora, fotel. A dalok bohémek, kedvesek, gunyorosak, önironikusak. Apró nyelvi és dallamjátékok rejlenek bennük, fiatalos reflexiókat, szorongást, jó és rossz kedélyt, enerváltságot, eufóriát, bágyadt vagy élénk hangulatokat, közérzetet, életérzést fejeznek ki. (Direkt nem írom le a divatos angol szót fonetikusan, mert utálom, mint minden elhasznált közhelyet, amely bennfentesen kikacsint, ércsük, ugye, nem kell megmagyarázni, kihalászni a megfelelõ kifejezést, stílt keresni, minden eredetiségre törekvõ megfogalmazás: szószaporítás.) Az egyes számok között kis közjátékok. A hosszú hajú, langaléta Czukor Balázs úgy tesz a hangszerével a mikrofon elõtt, mintha lámpalázas volna. Jordán Adél többször nekikészülõdik az éneklésnek, aztán álmatagon elsétál. Kovács Patrícia sikertelenül légfrissít, aztán amikor a készülék megjavul, boldogan permetez, a ruhaujjának is utánaspriccel, amely véletlenül beleakadt a mikrofonba. Száraz Dénes többször is nekiül az újságolvasásnak a fotelban, mintha történne majd valami, de nem történik semmi. Máthé Zsolt egy széken állva trombitál a háttérben, Fenyõ Iván zongorázik, Mészáros Máté gitározik (…), Járó Zsuzsanna hegedül, merthogy a legtöbben zenélni is tudnak; Mohai Tamás tartja õket karban. Dömötör András idõnként angolul konferál, oxfordi kiejtéssel és intonációval, enyhén parodizálva a társalgási affektációt, és közben referál az elõadásról, a szereplõkrõl, megemlítve, hogy Fenyõ Iván most jött haza amerikai forgatásról (de azért ugyanaz a Fenyõ Iván maradt), és hogy az elõadás Jordán Adél elõéletétõl kezdve, amelyben énekelte Dévényi Ádám dalait, hogyan jött létre.
Az elõadás úgy jött létre, hogy a fiatal színészek, Máté Gábor pár éve végzett egyetemi osztályának növendékei össze akartak jönni, alkalmi elõadást akartak csinálni, mint tavaly. Összejöttek, csináltak (…). Ne nagyítsuk, és ne kicsinyítsük az esemény jelentõségét. Ne tegyünk úgy, mintha természetes volna, hogy egy csikó színészcsapat nosztalgiát érez az iskolája és a tanára iránt, de ne véljük különlegességnek, hogy egy tucat színész nem utálja egymást, hanem örül, ha együtt játszhat. Mindenesetre szokatlan dolog, mert Magyarországon vagyunk, és a közös szándék mögött nincs sem pénz, sem a lavór langyos vízben ülés meghosszabbításának hõ vágya. Ellenkezõleg, önkéntes kreatív hajlam, játékösztön, friss energiák tobzódása van. Örömszínháznak nevezném, ha ez a kifejezés nem taszítana annyira. (…)
Már csak abban hiszek, ami az elõtérben van. Amit látok. Ami mindenki számára nyilvános. Jordán Adél érzelmektõl átitatott, a pillanatnyi helyzettõl - talán önmagától is - meghatott, érzékeny tekintete éneklés közben nem hazudik. Az valódi. Mészáros Béla vidor mosolya, Péter Kata komolysága, Gál Kristóf "civil" nevetése is, ahogy a tapsrendben kinéz a takaráson túlra.
Mi egy kétmilliárdos költségvetésű álszínházra kidobott pénz egy betonsiló intimitásához képest, amely tapinthatóvá teszi a színészek jelenlétének minden momentumát, egymásra figyelésük, kapcsolattartásuk, cinkos összekacsintásaik bensõséges rendszerét? Smafu, az elõbbit kibírjuk, hisz' gazdagok vagyunk, az utóbbitól gazdagodunk. A fanyar matuzsálem, Tábori György mondta, hogy a színház a templomokból visszaszorul a katakombákba. Máshol ez nem annyira igaz - színházi különceiknek, ha kérik, sok helyen adnak teret -, nálunk igen. A Katonának a "nagy színháza" is kamara, gyufásdobozban játszik a Radnóti, az Örkény, Pintér és Schilling, az utóbbi néha talál magának hodályt, ahogy Zsótért is be-bengedik nagy kegyesen a Fellner-Helmer-palotákba. Furcsa belegondolni, de a teátrum lassanként szubkultúrává, alternatív művészetté válik, bár e tekintetben sokan bizonyára más véleményen vannak, és a milliós jegyeladásra hivatkoznak. Csakhogy én arról a színházról beszélek, amelyik megtörténik, s nem a süket semmi választja el egymástól a színpadot és a nézõteret. Lehet, hogy csak szerencsém volt Zsámbékon, de amikor hetven percig együtt játszottak a nézõk és a színészek, eszembe jutott Ascher Tamás, aki nemrég azt mondta, a Katonában is csak minden ötödik vagy hetedik elõadáson jön össze - legalábbis az Ivanovjára - rezonáló közönség.
„Belemenekülök az éjszakába", éneklik Dévényi Ádám dalát. Mintha õk, a színészek is belemenekülnének egy olyan színházba, amelyet maguk akarnak maguknak. Jól éreztem magam.
(BelemenekülÕk - Zsámbéki Színházi Bázis)
Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 49. évfolyam, 30. szám
