A darab bizonyosság nélkül hagy bennünket, akárcsak Beckett egyik leghíresebb, Godot-hoz fűzött kommentárja: \"Van egy gyönyörű mondat Szent Ágostonnál – Ne ess kétségbe: az egyik lator üdvözült. Ne reménykedj: az egyik lator elkárhozott.\" Akárcsak a Lear király, a Godot-ra várva is kérdésben végződik. A kérdés pedig nem az, hogy Godot eljön-e valaha is, hanem ennél mélyebb és felkavaróbb: vajon épelméjű-e a világ, amiben élünk? Azonban miként ezt a darab is megerősíti: a kérdésnek kérdésnek kell maradnia, arra nem érkezhet válasz; nehogy erőt vegyen rajtunk a bizonyosság nagyképű feltételezése, vagy a kétkedés reménytelensége.
(Michael J Collins: Let’s Contradict Each Other)

Uniter-jelölés a legjobb előadás díjára (2005)
Péter Hilda – a legjobb női mellékszereplőnek járó Uniter-díj (2005)
Beckett nagyon kemény, becsületes író, aki kimondja, hogy az életben soha sincsenek könnyű megoldások, mindenkinek végig kell járnia a maga útját. A mű tele van bohóctréfákkal, e sajátos humor nélkül az élet elviselhetetlen lenne. A Beckett-előadásokon rengeteget lehet nevetni, persze másként mint egy olcsó kabaréban. Semmivel sem pesszimistábbak, mint maga az élet. A Godot-ra várva – szerkezetében – zenei mű, amelyben egyetlen hangjegyet sem lehet tévedni. Kihívás a magyar színész számára, mivel ezt a fajta pontosságot nem szokta meg, és csak úgy érheti el, ha van benne elég bátorság és alázat, hogy senkivé váljék azért, hogy a mű megszólalhasson.
Tompa Gábor

Hibátlan egyensúlyú kerek egész, melyben minden színpadi cselekvés aprólékosan átgondolt, hibátlan színházi logikára épül, melyben semmi sem alaptalan, sem fölösleges, de nem is hiányzik belőle semmi. Úgy az idei színházi évad, mint a rendező pályafutása szempontjából jelentős előadás, amely jellegében talán a kolozsvári Kopasz énekesnő (Kolozsvári Állami Magyar Színház) vagy a newcastle-i Új lakó méltó szomszédságába helyezhető, s amelynek nagy ütőkártyája az, hogy a logika és a pontosság egyáltalán nem zárja ki vagy nyomja el az érzelmet, amelynek hiánya azt a párbeszédet szüntette volna meg, amelyet az előadás folytat a XXI. századi ember létkérdéseivel, érzékenysége valódi egzisztenciális problémáival – mely párbeszéd Tompa fő célja, amikor az „új színház” számára jelentős színpadi elképzeléseit megvalósítja.
Mircea Morariu, Familia

Tompa megtalálja az idő láncának egy konkrét láncszemét s egy hosszú várakozás-folyamatot szemléltet általa… A várakozás Tompa előadásában nem egy adott dolog, sokkal inkább folyamat, work in progress, a végtelenségig ismétlődő gyakorlat. Tompa feloldja a várakozás merevségét, és a legjelentéktelenebb cselekvésekké bontja le. Cselekvéssé alakítja a várakozást. […] Mindkét szereplőpáros (Pozzo–Lucky, Vladimir–Estragon), az ismétlés módozatainak leképezése. Számukra az együvé tartozás a túlélés újra és újra ismétlődő forgatókönyv szerinti formája.
Mihaela Michailov, Ziarul de Iași