Monodráma a tragikus sorsú Camille Claudel életéről, valamint korrajz a XIX. századi Franciaországról, a női egyenjogúság hiányáról, szabadságvágyról…

Camille Claudel nemcsak korának kivételes tehetséggel megáldott szobrásznője volt, hanem tanítványa, múzsája és szeretője a kor leghíresebb szobrászának, Auguste Rodinnek. Szárnyalt, de életében nem ismerték el, mert nőként egy olyan korban született, amikor a közvélemény szerint rendbontó, erkölcstelen és megbotránkoztató volt a szobraira jellemző érzékiség. Epigonnak bélyegezték, pedig alkotásai teljes egészében saját élettörténetét tükrözték, mint egy önvallomás.

A kivételes tehetségű, merész szobrásznő egész létezését a szűnni nem akaró alkotásvágy határozta meg. Camille erősen hitt saját képességeiben, képzelőerejében, és függetlenségében, de megtörték. Élete utolsó harminc évét a világból kirekesztve, élve eltemetve, arcát és nevét elveszítve töltötte. Az előadás Camille Claudel levelei, és Alma H. Bond pszichológus naplószerű írása alapján készült.