A francia drámaíró, Victorien Sardou Tosca c. drámáját a párizsi színpadok korabeli csillagának, Sarah Bernhardtnak írta, és páratlan sikerére jellemző, hogy a művésznő csak Franciaországban több mint háromezer alkalommal játszotta a címszerepet. Giacomo Puccini (1858–1924), miután kétszer is látta a darabot, levelet írt kiadójának, Giulio Ricordinak, hogy szerezze meg Sardou engedélyét a megzenésítésre, mert „pont erre a szövegkönyvre vágyik.”

A cselekmény háttere valóságos történeti szituáció, a főszereplők egy része konkrét történelmi személy. Napóleon 1796–97-ben kiszorította az osztrákokat Itália északi feléből, majd francia nyomásra és mintára 1798. február 15-én kikiáltották a Római Köztársaságot, melynek élére maga Napóleon nevezte ki a hét konzulból álló irányító testületet. Az opera elsőként színpadra lépő szereplője, Angelotti a konzulok egyike volt. 1799 szeptemberében a bábállamot nápolyi, osztrák és orosz fegyverek ereje megdöntötte, a volt konzul a Bourbon-restauráció számára értékes fogollyá vált. Napóleon újabb, az elvesztett területek visszafoglalására irányuló hadjárata idején, 1800. június 14-én, pontosan a fordulatos és a franciák számára végül sorsdöntő győzelmet hozó marengói ütközet napján indul a darab másnap hajnalig lejátszódó cselekménye, a három főszereplő – Tosca, az ünnepelt énekesnő, Cavaradossi, a köztársaságpárti festő és Scarpia báró, Róma kegyetlen rendőrfőnöke – politikai és szerelmi csatája. Julien Budden, opera-kutató szerint a Tosca „a tiszta színház diadala”. Charles Osborne, kritikus azzal magyarázza az opera népszerűségét – a két sláger ária: a Vissi d’arte és az E lucevan le stelle mellett –, hogy a cselekmény remek lehetőségeket kínál a három főszereplőnek, hogy nemcsak énekesként, de színészként is tündökölhessenek.