Mindannyiunk mindennapi átváltozásaira, rútságunk, szépségünk, gyarlóságaink szemfényvesztő változékonyságára, őszinteségünk és hazugságaink egyidejűségére is rávilágít a Bocsárdi László rendezte, Scapin című előadás. A Molière-darabból készült produkciót a szatmárnémeti Harag György Társulat előadásában láthatja a nagyérdemű.

Van-e helye a művésznek, azon belül a színháznak pénzorientált világunkban? Átláthatja-e az alkotó az őt körülvevő világ kusza viszonylatait, a társadalom érdekektől vezérelt játszmáit, és teremthet-e mindebben egyfajta rendet? – többek közt ezeket a kérdéseket teszi fel a kétszeres UNITER- és Jászai-díjas Bocsárdi László által rendezett Scapin című előadás. Molière darabját a Harag György Társulattal vitte színre a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója, aki immár második alkalommal dolgozott a szatmárnémeti színészekkel: 2017 -ben Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabjából rendezett nagy sikerű produkciót. A Scapin furfangjaiként ismertté vált darabot a budapesti Nemzeti Színház dramaturgja, Rideg Zsófia fordította újra, Szatmáron Benedek Zsolt és Bocsárdi László átdolgozásában mutatták be a múlt hét végén.

„Nem engedni el” a néző kezét

Az egységes játékstílusú, magával ragadóan letisztult és visszafogott humorú előadás színpadra állításáról Bocsárdi azt nyilatkozta, már több alkalommal rendezett Moliére-t, de sokáig úgy érezte, a Scapinre még várnia kellett. A néző okkal érezheti úgy: megérte várni, hiszen a cicomátlanságában is lenyűgöző, üzenettel teljes rendezői koncepció és markáns színészvezetési stílus is emlékezetessé teszi az előadást. Akárcsak a színészi játék, az egyszerűségében pompásan funkcionáló, Barta József alkotta díszlet vagy a mesésen bátor színvilágú, képzeletgazdag, a történetet egyszerre időtlenné tevő és a föld fölé emelő jelmezvilág, amely Kiss Zsuzsanna munkáját dicséri. A néző azt érzi, nincs egyetlen unalmas pillanata sem az előadásnak, már az első játékrészben kétszer is nyílt színi tapssal jutalmazta a bemutatón a közönség a sodró erejű, változatos látvány- és mozgásvilágú történéseket.

Bocsárdi tálalásában a Molière-i világ könnyedén, visszafogottan, ugyanakkor a fajsúlyos gondolatiságot sem megkerülve tesz fel kérdéseket a hétköznapi és egyetemes emberi gyarlóságról, a művész felelősségéről és a társadalomban betöltött szerepéről, a színház tükrében felbukkanó torz emberi arcvonásainkról. Teszi mindezt úgy, hogy nem „engedi el” a néző kezét, nem hagyja magára holmi kusza összevisszaságban, hanem rendet teremt, éppúgy, mint maga Scapin, a címszereplő, aki átlátja a kuszaságot és minden titkot tud. A jelképes kapu A furfangos szolga, a törvényesség határvonalán zsonglőrködő szemfényvesztő címszereplő a Molière-darab fergetegesen pergő cselekményeinek motorja és mozgatója, aki villámgyorsan felméri a hozzá fordulók gyarlóságát, kapzsiságát, hiszékenységét, és briliáns ötleteivel kénye-kedve szerint irányítja őket. Mindez egy dísztelennek tűnő, egyszerű háttér előtt játszódik, egyetlen ajtón járnak ki-be a szereplők, ebben a jelképes kapuban történnek az olykor meghökkentő, elgondolkodtató, erős szimbolikájú avagy nevetésre ösztönző átváltozások is.

Barta József díszlete a rendezői elképzeléshez hasonlóan a lehető legközelebb akarja hozni a nézőhöz a történetet. A natúr, világos, egységes színvilágú tér is kiemelten ráirányítja a figyelmet a mesés jelmezekben pompázó szereplőkre, a köztük villódzó viszonyokra. Maguk a szereplők olykor kilépnek a játék időtlen, kortalan teréből a nézőtérre, úgy, ahogyan a Molière-dialógusok is olykor „kiszólnak” közvetlenül a nézőkhöz. A történések térbeli középpontja és fókusza az egyetlen ki-és bejárat a színpad középen található tolóajtó: a szereplők mintha lifttel érkeznének valahonnan, aztán eltűnnek valahová a bejáraton keresztül.

Scapin, a nő és az Alkotó

„Ebben az előadásban nem tematikailag, hanem a szerep megformálásának módja miatt lényeges, hogy Scapin nő legyen. Scapin a művész és a művészet megtestesítője, és bár a művészetnek nincsen biológiai neme, a művészben mégis benne van az a fajta hihetetlen empátia, ami elsősorban a nőben van meg, aki magában hordozza az új élet születésének lehetőségét is. Ahogy Hamletet is csak akkor szabad műsorra tűzni, ha adott egy igazi Hamlet-színész, úgy a Scapint is csak egy igazi Scapinnel lehet megoldani. Márkó Eszter pedig hordozza magában a szerepet” – mondta Bocsárdi László, aki korábban a Tévedések vígjátéka felújításakor már dolgozott a Szatmárnémetiben gyakori vendégnek számító színésznővel.

Márkó Eszter érzékeny, a sokszínű átváltozásokra fogékony, árnyalt játékának, a nemtelen figura erőteljes megformálásának köszönhetően a színpadon az Alkotót látjuk. A teremtő művészt, aki a végén magára marad, miután összekavart és el is rendezett mindent. A mulatságon már nem vehet részt: az ajtó számára bezáródik. Megalkotta művét, a figurák életre keltek, többször is átváltoztak, majd elindultak a saját útjukon.

Mindannyiunk mindennapi átváltozásaira, rútságunk, szépségünk, gyarlóságaink szemfényvesztő változékonyságára, őszinteségünk és hazugságaink egyidejűségére is rávilágít az előadás. Akárcsak arra, hogy a művész optikája egyszerre esetleges és teremtő erejű is, az alkotó pedig épp annyira magányos, mint amennyire együtt lélegzik környezetével. A többi szerepek megformálásában is figyelemre méltó a színészi játék: egy jó társulat és egy érett, hibátlan ízlésű, a közönséget a játékba bevonni és a közönségnek valóban adni akaró rendező találkozásának vagyunk tanúi.

Kiss Judit kritikája a Krónika hasábjain jelent meg.