Nagyon más és jóval több volt ez az este, mint a már hagyománnyá vált évadzáró gálaműsorok. A már bemutatóján is improvizációkkal és helyi utalásokkal tele előadás is rengeteget változott az eltelt hónapok alatt. Illúziókkal szegényedett és új színekkel gazdagodott, az álmok bűvös ligetét a hétköznapok kegyetlen valóságának keretei közé szorította mindaz, amit a szatmáriaknak a szavakon túl is el lehetett, el kellett ezen az estén mondani. Azon kívül, hogy itt és most valami visszavonhatatlanul véget ért. Ezt a társulatot ebben a felállásban már nem látják játszani többé, ezek között a falak között mégúgy sem. Holnaptól minden másképpen lesz, de hogy pontosan hogyan, még azok is legfeljebb csak sejthetik, akik ennek a másnak megteremtői, elszenvedői vagy valami más módon, de részesei lesznek. Egyszerre volt párbeszédre, együtt gondolkodásra hívás és a közönségnek szánt búcsúajándék ez az előadás, mind a szokásosnál több teret, önállóságot kapott színészek, mind a rendező, illetve igazgatói minőségében is búcsúzó Keresztes Attila részéről. Bár ő nem mulasztotta el záró beszédében tisztázni: véleménye szerint az igazgatóság nem szakma, csupán egy állapot. Eddig itt volt benne része, jövő évadtól kezdve már másutt lesz.

Nem bánta meg…

Majd elmondta: annak idején két helyre hívták művészeti igazgatónak, s hogy Szatmárt választotta, mindmáig nem bánta meg. Életének legfontosabb három éve volt az itt töltött idő. A saját belátása szerint próbált a valóságnak igaz tükröt tartó, jó színházat csinálni és úgy érzi: ez sikerült is. Mindig fél lépéssel a közízlés előtt lenni azonban lehet művészi igény és erkölcsi kötelesség, de nem mindig hálás szerep.
Ami pedig „a közönséget” illeti: nincs olyan, hogy „a közönség”. A színház nagytermét most is megtöltő 4–500 néző soha nem homogén, arctalan tömeg, hanem ugyanannyi különböző módon élő, érző, gondolkodó, az előadások tükrében önmagát látni vágyó, saját kérdéseire választ kereső ember. S hogy ezt mennyire kapták meg? A szatmárihoz hasonló színházaknál már az is tekintélyes eredménynek számít, ha 15 000 néző bejön egy évadban. Az Északi Színháznak — ha javarészben a munkájáért az idei műszaki díjat elnyert közönségszervezőnek köszönhetően is — összejött 38 000…

Amiről — az előadás szavak mögötti üzenetén kívül — egyetlen szót sem ejtett, az az utolsó időszak vesszőfutása, az elviselni kényszerült méltatlan helyzetek és sérelmek egyes politikai és üzleti körök által „levezényelt” sorozata volt. Végezte, amit az igazgatói „állapot” még tőle megkívánt. Elbúcsúzott emelt fejjel, meleg emberséggel. Csak az általa rendezett lengyel darabból vett idézeten — „itt is voltunk egyszer” — ütött át egyetlen pillanatra annyi keserűség, amennyit még akkor is nehéz mosolyogva lenyelni, ha történetesen színész az ember.
Az állva tapsoló közönség szűnni nem akaró tetszésnyilvánítását pedig meghagyta a színészeknek.