Bíbor és indigó sűrű kábulata vegyül a fekete és fehér kontrasztjával. A fehérre festett arcok és a túlzó mozdulatok egyszerre rémisztőek és komikusak, maszkszerűek. Sanzonok és sejtelmes zongoradallamok keverednek a párbeszédek közé.

Egy pontosan szerkesztett, éneklő-lélegző festményt álmodik a színpadra Sardar Tagirovsky: az öniróniát nem mellőző Szőcs-drámát a magyar és orosz néplélek keserű és édes gőzeinek elegyéből desztillálja. Kupás Anna díszlet- és jelmeztervező igényes és megkapó munkája kiemeli a rendező elgondolásait, ugyanakkor jelmezei egy önálló designkiállításon is megállnák a helyüket.

Álom és valóság határán feszül minden jelenet, amelyek mozgatórugója a címszereplő haláltánca, ám az allegorikus figurák itt uralkodók, hercegek, angyalok és prostituáltak arcát öltik fel. A Raszputyint érő merényletek adják az előadás keretét – s e két esemény (a halál torkából való visszatérés és a meggyilkolás, halál) közé egész Európa agóniája feszül.

A katarzis nem csupán a nézőket éri – a színészeken is látható, hogy valami megváltozik bennük. Kisugárzásuk átalakul az első és az utolsó jelenet között. A szünetekben is fenntartják az előadás atmoszféráját, így nem tudjuk, nem tudják függetleníteni magukat az előadástól. Nincs üresjárat, nincsenek üres gesztusok. Pszichéjük mélyére kell hatolniuk a felkészülés és a fellépés során, hogy bennünk is hasonló érzelmeket generáljanak. Tagirovsky a bennünk gerjesztett feszültség mestere.

„Az ilyen munka miatt szeretek a színpadon állni. Nekem ez a színház.” – meséli a címszereplőt alakító Rappert‑Vencz Gábor az előadás után. Tagirovsky munkamódszere merőben eltér a megszokott kőszínházi próbafolyamattól. Ez egyértelműen látszik a társulaton; mindenki más szellemiséggel van jelen a darab három felvonása közben, mint a miniévad többi előadásában. A színészek között egy olyan bizalmi mező jön létre, amely kézzel fogható. A finom szálakból szőtt láthatatlan, már-már anyaggá váló erőtér összetevői az összpontosítás és az összmunka.

Ám a kemény munka és koncentráltság könnyedséggel párosul, nem válik erőlködőssé. A drámában Raszputyin karaktere egészen más megvilágítást kap, mint ahogy eddig a történelemkönyvekből ismerhettük. A sátán szolgája, nőfaló okkultista helyett a titokzatos orosz szent őrültként jelenik meg, elhívattatik azért, hogy a világ sorsát átformálja. Egy arkangyal segítségével megmenekül a haláltól, ezzel egy időben pedig látomása lesz: betekintést nyer a jövőbe, száz évre előre látja, hogyan alakul a világ sorsa. Egyedül saját halálát nem tudhatja meg. A cselekmény hét plusz egy napja alatt megpróbálja lebeszélni Európa nagyhatalmainak uralkodóit arról, hogy belebocsátkozzanak az I. világháborúba.

Az előadás felütése a szimbolikus szerepfelvétel. Rappert‑Vencz Gábor a nézőtér felől, lassan közelíti meg a színpadot. Kezében vörös rózsákat tart, amelyeket a nézők között szétoszt. Sötétkék csuhája egyszerre emlékeztet minket szerzetesi mivoltára, miközben a ruhadarab semlegességet is közvetít dísztelensége által. A rózsák elfogynak kezéből, s így láthatóvá válik egy fehér lepelre nyomtatott, Grigorij Jefimovics Raszputyint ábrázoló portré. Rappert‑Vencz a leplet jelentőségteljesen körbemutatja, majd az arcára teríti: magába szívja a szerepet, ahogyan a leplen átszűrt levegő tüdejébe jut. Fontos gesztus ez, az előadás egyik legfontosabbika. Az azonosulás, azonosítás után már nem Raszputyin utánzóját láthatjuk a színpadon, hanem ilyen módon megidézve a személyt magát. Nem kell, hogy a színész hasonlítson az általunk ismerni vélt történelmi alakra.

Rappert‑Vencz jön fel a színpadra és ő fog meghajolni, ám az előadás során átlényegül, Raszputyinná válik – a nyitó gesztus által ez sokkal nyilvánvalóbb, mint egy hagyományos színházi előadásban. Nem lesz lényeges továbbá, hogy eddig mit tudtunk vagy nem tudtunk róla. A fikciós történetben az angyalok kara jelenít meg minden további mellékszereplőt – azt érezhetjük, minden kép és jelenet Raszputyin különös látomását bontja ki és alakítja át számunkra is értelmezhető formájúra.

Raszputyin monodrámája ez, ahol látszatra minden más szereplő kellék csupán, valójában azonban lényegi alkotóelemei egy nagy víziónak. Grigorij sztarec jóslatainak kontrasztanyaga a színpad hátsó falát beborító vetítővászon, amelyen az egyes jelenetekben felbukkanó történelmi személyek neve, rövid biográfiája olvasható, vagy egy-egy, a jelenethez kapcsolódó anekdota, levélrészlet. Találkozunk fogalommagyarázattal, ilyen például Raszputyin nevének jelentése, etimológiája. A sztarec jóslataira felelgető történelmi tények tömör, pardont nem ismerő kiírása elgondolkodtató.

Őrültség a részéről vagy az isteni utasítás készteti arra, hogy a világháború pusztításáról, a nemesi osztály megszűnéséről beszéljen, és mindarról a rémségről, ami valójában nagyszüleink gyerekkora vagy akár saját jelenünk?

Őrültség elgondolkodni azon, vajon a mi jövőnket is szemünkre olvasták már, csak nem figyeltünk eléggé?

A parafenomén mindazonáltal távol áll attól a szuggesztív, erőszakos, szexuálisan túlfűtött alaktól, aki fantáziánkban élhet. A jóslat és az azzal járó felelősség alatt esendővé, kiszolgáltatottá válik. Álomszerű utazása során egyedül ő tekinthető „valós személynek”, a többi, festett maszkos szereplő síron túlinak, elmében létezőnek tűnik.

A századforduló nagyhatalmainak uralkodói – II. Miklós cár, II. Vilmos császár, I. Ferenc József osztrák császár és magyar király, V. György király – nem látnak át önnön nagyságuk illúzióján. Nevetséges komédiásokként győzelmi indulókat fabrikálnak, miközben népüket a pusztulásba vezénylik. Az őket alakító Gaál Gyula, Frumen Gergő, Orbán Zsolt és Zákány Mihály elvarázsolt infantilizmusa és rátartisága gúnyos mementója annak, miként működnek a hatalmi rendszerek.

Mozgásukat a commedia dell’arte szerepköröknél használatos nagy gesztusok, túlzó mimika jellemzi.

Ők fogadják és meghallgatják Raszputyint – habár nem hallgatnak rá –, ellentétben Clemenceau francia miniszterelnökkel. A háború kirobbanásáért persze egyikük sem felelős, vagyis nem lehet egy embert, egy rendszert hibáztatni: mindegyikőjük bűnös, mindnyájan bűnösök vagyunk, hiszen fenntartjuk saját elnyomó hatalmunkat. Utolsó kétségbeesésében Raszputyin Gavrilo Princippel is találkozik, a casus belliként ismert híres merényletet követően. Poszet Nándor Principként végig színpadon van, a nézők helyfoglalásától a sztarec „világkörüli útján” keresztül egészen találkozásukig. Szellemszerűen, sokáig azonosítatlanul kíséri, kísérti a címszereplőt. Jelenléte azt sugallja, van, amit nem lehet kikerülni. Raszputyin kivégzése alatt a színpad szélén, aprólékos munkával fest egy fehér rózsát vérvörösre. Ezzel az aktussal a kör bezárul, és az előadást újabb keretbe foglalja. Talán mégsem csupán mások kezében van sorsunk – képesek vagyunk az irányításra.