A Szatmárnémeti Északi Színház adott otthont a Mikes Kelemen Országos Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny megnyitójának.
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves szervezők, támogatók, kísérőtanárok, kedves versenyzők!
Először is engedjék, engedjétek meg nekem, hogy a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának igazgatójaként megköszönjem a szervezőknek, hogy ránk gondoltak, idén épp 130 éves, gyönyörű színházépületünket választották e rangos esemény hivatalos megnyitójának helyszínéül. Nagy megtiszteltetés ez nekünk!
Másodszor, mint a Mikes Kelemen Országos Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny egykori renitens résztvevője, díjazottja, engedjék meg nekem, hogy elsősorban a diákokhoz szóljak a továbbiakban.
Kedves versenyzők!
Mivel egyfelől tudom, hogy a mindenkori tantárgyversenyek legkevésbé szórakoztató vagy izgalmas részét alighanem a mindenkori nyitóbeszédek képezik, de másfelől persze bennem is él a vágy – mint mindenkiben, aki ma megszólal ezen a színpadon –, hogy megszólítsalak benneteket, nagyvonalúan átugranám itt a „kötelező körök” némelyikét. Nem untatlak azzal, hogy a részvétel a fontos (még akkor sem, ha ez egyébiránt igaz), és az annak idején szinte kötelező „idézetektköröktől” is megkíméllek. Jól tudom, hogy azért vagytok pont ti itt, ebben a teremben, egy országos versenyszakaszon, mert a kortársaitok legjobbjai vagytok s minden ujjatokra jut egy idézet, ha épp arra van szükségetek. Tudjátok jól, hogy nyelvében él és öl, de nyelvében haldoklik is a nemzet, tudjátok – de még mennyire! –, hogy szerelmek titkos csillagrendszerét hordozza, hogy világokat konstruál és dekonstruál, hogy néha szétesik végül, mint régi szövetek. Hogy alkalmas igazat mondani és hazudni is, s majdnem kimondtam: nyalni is – de mégsem, mert Istennek hála, alkalmas folyton visszavonni is önmagát.
Ti tudjátok a legjobban ebben az országban, hogy ápol s feltakar, hogy végül sírod is – mert néha nemcsak a mosónők halnak korán, előfordul, hogy a fiaik is. És ti tudjátok a legpontosabban, hogy egyáltalán nem ilyennek képzeltük a rendet, de hát ez lett belőle – „nem nagy durranás. / Talán majd összerakja más”. Talán a ti generációtok, ha a miénk s az előttünk járóké hagy még rá eszközt. Ha másmilyet nem, hát nyelvi eszközt legalább.
Szóval tudom, hogy tudjátok, méghozzá a legjobban tudjátok kortársaitok közül az irodalomról mindazt, ami egy megnyitóbeszédben egyáltalán összefoglalható volna, ezért nem is zúdítom tovább a parafrázis-cunamit, pedig szeretném s rólatok szólna, akiket ismeretlenül is barátaimnak tekintek.
További elmélkedések helyett tehát engedjétek meg, hogy erről szóljak inkább: a barátságról. Meg magamról persze, hiszen „csak én írok, versemnek hőse: semmi.” – mondja egy szatmári költő (Kovács András Ferenc).
Arról beszélnék tehát inkább nektek, hogy ma, 2022-ben, a Harag György Társulat igazgatójaként, ha szükségem van egy német fordításra, persze tegnapra és ingyen, egy Illyés Zsuzsa nevű hölgyet tárcsázok kétségbeesve, aki – hozzám hasonlóan – maga is volt országos győztese ennek a tantárgyversenynek, utóbb lett magyar-német szakos tanár. Ha gyermekkoncertre volna szükség egy rendezvényünkhöz, vagy dramaturgot keresek, egy Bertóti Johanna nevű hölgy számát hívom, akit ugyanerről a versenyről ismerek.
Apám halála után kisírni magamat az egyik legjobb barátom vállán sikerült végül, akivel a aradi országos magyar olimpián kötöttem életre szóló barátságot, ma pedig itt bábszínész a társulatunknál, Kófity Annamária a neve (annak idején Hunyad megye visszaeső megyei első díjasa volt). Mint ahogy társulatunk művésze lett azóta az egykori nagybányai olimpikon, Moldován Blanka is.
Nem hiszem, hogy el tudjátok képzelni azt az örömöt, amit akkor éreztem, amikor Lehőcz Zsuzsa barátom, kiváló debreceni színésznő (egykori Temes megyei első), nem is olyan régen, egy csodálatos kislánynak adott életet. Véletlen volna, hogy Flóra lett a neve? Nem hallgathatom el azt a felkavaró fájdalmat, amit Jancsó Noémi halálhíre keltett bennem, tragikus balesete után hetekig nem tértem magamhoz. Pedig az „olimpia” óta nem beszéltünk, de hűségesen olvastam az írásait és a róla szóló híreket...
De a kirobbanó, büszkeségről és örömről is szólnom kell, amit akkor éreztem, amikor Bertóti Attila animációsfilmje, az Ariadné fonala valóságos diadalmenetben járt végig fontos nemzetközi filmfesztiválokat, jelentős díjakat szerezve. Kitaláljátok, honnan ismerem?
Volt olimpikonokkal találkoztam már színházak irodalmi titkárságaira bekopogva, volt, hogy ismerős hangjukon szólalt meg az autórádió. És én a mai napig arra gondolok, amikor hallok felőlük: micsoda barátaim vannak nekem! Micsoda kivételes, remek emberek! És szentimentálisabb pillanataimban már-már kimondom: az irodalom művelte ezt velünk. No és a magyar olimpia.
Képtelenség összefoglalni, mi mindent köszönhetek a „magyar olimpiának” – mert így hívtuk, persze, konyhanyelven, mindig is (vagy olimpiásznak, hangzatos helytelenséggel) –, de az bizonyos, hogy ez a verseny a legfontosabb élmények közé tartozott eddigi életem során. És egyáltalán nem a díjak miatt, elhihetitek. Szakadatlan versenyzéseim során voltam én ugyan országos első is, harmadik is, kaptam dicséretet, különdíjat – és a bennem élő kamasz a mai napig büszke rá! –, de ha soha semmilyen helyezést nem értem volna el, a főnyeremény akkor is az enyém volna: azoknak a kivételes embereknek a barátsága, akiket a magyar tantárgyversenyen ismertem meg. És azoké is, akiket a versenynek köszönhetően később, a kolozsvári bölcsészkaron tett átmeneti látogatásom során!
Hogy mit jelent nekem ez a tantárgyverseny? Három napon át ülni egy lepukkant aradi kollégium zuhanyzójában leterített pokrócon, sokadmagammal, fizikailag is lázasan; irodalomról, színházról, s persze Istenről beszélgetni – miért éppen Istent hagyná békén az ember, ha kamasz? Hazatérve, már lázrózsákkal és a három napi folyamatos beszélgetés után berekedve, megpróbálni, de nem tudni már elmondani, milyen hihetetlenül fontos dolog történt velem. Rekedten suttogni: „Apa, anya, ez életem legjobb három napja volt!”. Sóvárogva várni a következő versenyt, amikor újra azokkal lehetek, akikkel ugyanaz érdekel, az irodalomban is meg az irodalmon messze túl is. Évek múltán is emlékezni minderre, menthetetlenül kihallani körmönfont szövegekből is a kertészi „hamis angolkürt” szavát – és nem felejteni el soha, hogy milyennek képzelte a rendet néhány irodalomszerető kamasz egy kollégiumi zuhanyzó sarkában leterített pokrócon, éjféltájban már kissé didergő reménnyel, egy új évezred hajnalán.
Aztán megpróbálni nem elárulni mindezt. És feladni sem, soha, hiszen afféle „versenylovak” vagyunk mi, nem anyámasszonykatonái, ugyebár! Küzdeni is megtanultunk, hogyha kell!
Mindezek a tapasztalatok, ez a rengeteg „nyeremény” tett minket, kivétel nélkül és helyezéstől függetlenül, a Mikes Kelemen Országos Magyar Tantárgyverseny örök győzteseivé!
Végezetül hát ezt a győzelmet kívánom nektek is, mindannyiótoknak. Nyerjétek meg ti is ezt a legértékesebb főnyereményt: egymást! Egymás barátságát, gondolatait, szeretetét, a közös szenvedély örömét!
És közben legyetek büszkék magatokra, mert akármekkora szó is ez és bármennyire gyűlöltük is a patetikus nagyotmondást mi ott, azon a pokrócon valamennyien, most úgy érzem, ki kell mondanom: ti az erdélyi magyarság élő lelkiismerete vagytok!
Tisztelem és becsülöm azokat kortársaitokat, akik most diáknapoznak valahol, még inkább, akik más tudományterületeken versenyeznek. Azokat is, akik ifjúsági szervezetek olykor talán kissé híglevű fejtágítóin igyekeznek magukba inni az ahhoz szükséges tudást, hogy a jövő lídereivé, közösségi, közéleti vezetőivé váljanak. Legyetek jóban velük, de különösen a pénzügy és közgáz szakosokkal – mert ők teremtik majd meg a képzeletetek korlátait!
De minden viccet félretéve, azt azért valóban büszkén vállaljátok, hogy ti, igenis ti vagytok az erdélyi magyarság élő lelkiismerete, a jövőjének első számú letéteményesei és egész lényegének hordozói. Mert így igaz!
A legnagyobb dolgot vállaltátok játszva, amit egy – igen, mégiscsak a nyelvében élő – népért tenni lehet: a magyar nyelv és irodalom ügyének szolgálatát! Enélkül, azaz nélkületek, a mi erdélyi jövőnk – mit is mondhatnék? – legfennebb zengő ércz és pengő czimbalom (vagy múzeumkultúra és szoborvilág). De leginkább: isa por és homou.
