A félreértéseket elkerülendő le kell szögezni, hogy a Halálom reggelén című műnek semmi köze az író, vagyis Eörsi István halálához. A Csiky Gergely Színház vezető dramaturgja sosem mondott le róla, hogy a hosszú évekig nagy sikerrel játszott Kihallgatás után más darabját is bemutassa anyaszínháza. A Kleist utolsó napját feldolgozó drámát először 2001-ben adta oda többünknek elolvasásra, köztük kedves színész-rendezőjének, Lukáts Andornak is.

A darab akkor még a Stimming fogadójában címet viselte, de lényegileg nem különbözött a később Kleist utolsó levelének keltezése nyomán átkeresztelt műtől. A 2004-2005-ös évadban pénzhiány miatt elmaradt bemutató végül idén télre csúszott, s a rendezőnek németországi premierje után elvileg egy bő hónap állt rendelkezésére, hogy kedves szerzőjével együtt felkészüljön az olvasópróbára. Lukáts Andornak 2005. október 12-én volt Stuttgartban bemutatója. 13-án hajnalban meghalt Eörsi István.

Ebben a vaskos műsorfüzetben sincs elég hely felsorolni a produkciókat, melyekben dramaturgként, fordítóként, sziporkázó szellemként közreműködött a hivatalosan és nem hivatalosan itt töltött több mint huszonöt év alatt. S miközben egyre ontotta hazánkban páratlan, könyörtelenül éleslátó, remek humorú publicisztikáit – ha hagyták; adta közre sokszor ragyogó prózáját és verseit – mikor már lehetett; írta drámáit (eleinte a fi óknak), melyek nagy fájdalmára német nyelvterületen olykor nagyobb sikert arattak, mint itthon; s miközben naponta nem tűrte a hivatalnak packázásait (s tán itt megbocsátja, hogy az ismert sort nem az ő fordításában idézem) – itt, Kaposváron mintegy mellesleg, a kisujjából rázta ki a jobbnál jobb rímeket, sorokat, jeleneteket, teljes drámafordításokat.

A rendezőnek elég volt elfintorodnia, Pista máris háromféle különböző javaslattal állt elő, hogy orvosolja a dramaturgiai hibát. Átírta Shakespeare-t, átírta Csehovot, Szophoklészt és Pintert; Tandorit, Kosztolányit, Babitsot és Aranyt – és mindenek előtt, mindenek felett és minden mennyiségben átírta Eörsit. Mert mindig meghallgatta a kritikát, rendezőtől és segédszínésztől egyaránt, s bár ímmel-ámmal védte kicsit az első változatot, egy félórán belül előállt a tökéletes megoldással, mely jobb volt a rendezőénél, a színészénél és Eörsiénél is.

Nem mintha meg akart volna felelni. Mi sem állt tőle távolabb. Nem ismert kompromisszumot. Senkitől és semmitől nem félt. Részeg csavargóval és dühöngő igazgatóval szemben egyaránt megvédte a gyengébbet. És voltaképp az erősebbet is. Igazi barát volt, akire mindig lehetett számítani.

Bolondul szerette az életet: enni, inni, beszélni, ölelni, kacagni… És dolgozni mindenek felett. Otthon és a színházban. Autóba ülni, levezetni Kaposvárra, hóban-fagyban, vagy épp kánikulában; beülni a próbára, jegyzetelni, elmondani, mit gondol, meghallgatni a másikat, és főleg szeretett új feladatot kapni: hogy egy kiadós ebéd után bevehesse magát aprócska színészházi lakásába új rímeketfaragni. Vagy ha muszáj, prózát írni. Az esti próbán a munkától újabb lendületet nyerve jelent meg, akkor is ő volt a legtettrekészebb valamennyiünk között. Aztán itt törte velünk a fejét éjfélig a problémákon, hogy otthon hajnalig meg is oldja őket. Alvásra nem szánt sok időt. Hetvennégy évesen is ő volt köztünk a legfi atalabb. Azt hittük, száz évig fog élni.

Tévedtünk. De így is meghatározó szerepet töltött be több kaposvári nemzedék ízlésében és gondolkozásában. A világlátott ember tapasztalatával és egy örökké kíváncsi gyerek lelkesen csillogó tekintetével mesélt fontos előadásokról, sosem látott rendezőkről és színházakról. A kaposvári büfébe vele mindig beszökött egy csipetnyi Európa. Szövegein keresztül pedig nemcsak a színészeket tanította meg rá, hogy becsüljék a jó szöveget és a hű fordítást. Feltehetőleg Önök is, akik ezt a műsorfüzetet olvassák, számtalan formában találkoztak Eörsi igényes mondataival, vagy ragyogó verseivel példának okáért színházunk szinte valamennyi musicalében.

Talán nem véletlen, hogy egyik első produkciója a Marat halála, és az utolsó, a Danton halála, melynek premierjére egy héttel a halála előtt már sehogy sem engedték el az orvosok, egyaránt a francia forradalmat dolgozzák fel. Mert az 1956-os magyar forradalmat, annyi ember vérbe fojtott szabadságvágyát Eörsi dalszövegeivel énekelte meg 1981-ben a Kaposvári Színház legendás társulata. A magyar forradalomban tanúsított bátorságáért négy év börtönnel jutalmazott költő a francia forradalom hőseinek szájába adta felejthetetlen harci rigmusait, miközben letörölhetetlenül rajta hagyta keze és főleg szelleme nyomát az előadáson. Nem vitás, hogy a Kaposvár-jelenség Eörsi István nélkül sosem lett volna egy nemzedék sorsdöntő élményévé. A Marat halála maradt élete legfontosabb színháza munkája. Fontos neki és még fontosabb a színháznak. A kaposvárinak és a magyarnak. Álljon itt most emlékeztetőül az a dal, amelyet a Marat-ban több mint százszor énekeltek társulatunk színészei, miközben Máté Gábor a levert forradalmat jelképező Corvin-köz fényképe előtt egy macskakővel a kezében zokogott, ahogy lassan elborította a színpadot a virágeső:

Noha éheznek ezren, míg jóllakik egy,
Ma a nép magabiztos, a cél fele megy,
Ami nyomja szívét, azt kimondja a száj,
Ha mégse szabad, befelé kiabál.
Nézd az internált nyomorultak hadát,
Nézd meg, rajtunk sincs lánc, olyan szép a világ,
Nem hárul miránk a politika már,
Mert itt van velünk, aki tudja, mi fáj!

Segít ő a szegényen, sosem nyakaztat,
Befejezte mesésen a forradalmat,
És lám a vezér új útra tér,
Napóleon a kezdet és a vég.
Hajtja már dicső hadát pusztán, havon és jégen át
És győz a dicső, mert mást nem tehet ő,
Nekünk mit ád: glóriát, egyre csak glóriát
Győzni fogunk, győzni mi franciák!!!

A fenti sorok szerzőjének nyolc évig lehettem munkatársa, társdramaturgja Kaposváron. Büszke vagyok rá, hogy a barátja is lehettem. S bár a személyes veszteség éppoly pótolhatatlan, mint a színházi, rá gondolva mégis a mosoly győz a könnyek felett. És nem csak, mert olyan derűs természet és olyan nagyszerű ember volt. Aki ismerte Eörsi Istvánt, szerette őt. S ha most bárki csóválná a fejét, annak azt mondom: akkor mégsem ismerte.