Alfred Jarry a tizenkilencedik század végén annyira ostobának találta az oktatást, hogy a fizikaórák unalmát színdarabírással gondolta eltölteni, különös tekintettel az előadó tanárra, aki minden bizonnyal: király lehetett. A mű elementárisan rázta meg a nagyképű, öntelt, ostobán fellengzős, dicsőséges emlékműveket alkotó, royalista, önmagát szidollal fényesítgető, historikusan egyre följebb emelkedő Hatalom bácsit és Hatalom nénit,
valamint bandzsítva lelkesedő követőiket. A diákcsíny elkomolyodott, s a huszadik század történelmi tudásával immár jól látható: Jarry a globális idiotizmus kiröhögtetésének volt a legelső hírnöke. Übü/UBU hallatlanul mulatságos, feleségestül: és persze ijesztően aktuális. Azt, hogy Afrika-szerte puccsok előtt és puccsok után egyaránt Übüék maradnak a trónon, körülbelül sejtjük. Ám az egykori francia gyarmatok látszólag messze vannak. De mitől jobb a helyzet vajon Párizstól Moszkváig, és vissza: Varsótól Londonig? Miféle alakok üldögéltek a Berlin felől Moszkva felé rángatott kis Magyarországunk megdöntött trónjain a másodiknak becézett Világháború előtt és után? Übüék egyenruhában és öltönyben egyaránt kételyek nélkül grasszálnak az idiotizmus Birodalmában. Jékely Zoltán költői szépségű fordítását némely Weöres Sándor-textusok egészítik ki majd, a Trilógia (Übü király, A láncravert übü, A fölszarvazott Übü) legszebb részei állnak sorozatba a békéscsabai stúdiószínházban.