Mivel mindannyian rosszul tűrjük a bizonytalanságot, ezért értelmes történetet igyekszünk összerakni a világban észlelt logikátlan dolgokból, pedig a véletleneknek nagy szerepük van életünk alakulásában. Jó helyen, jó időben lenni, a megfelelő emberrel találkozni csupán a véletlen műve, vagy mi alakítjuk tudatalattinkkal életünk folyamát? És mi történik akkor, ha egy véletlennek köszönhetően feje tetejére áll minden körülöttünk?

A véletlen fontos szerepet tölt be a shakespeare-i dramaturgiában. Két, egymástól elszakadt ikerpár harminc év után egymásba botlik Epheszosz szigetén, s magával ránt még fél tucat embert az összekuszálódott (csonka)családi szálak mentén. A feszültség egyre csak nő, a félreértések túlburjánzanak egy ponton minden értelmezhetőségükkel együtt. Mi, nézők pedig lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy végre fussanak már össze a „félreismert” szereplők, és derüljön fény minden tévedésre. Ülünk a sötétben, s néha csak úgy bekiabálnánk, hogy legyen már vége ennek az őrületnek, hisz ő nem az, aki, és nem is azt teszi, amit kéne, hiszen fogalma sincs semmiről. De nem kiabálunk, csak feszülten figyelünk. Tetszik, amit látunk, elgondolkodtat, amit hallunk, lenyűgöz, amit érzünk. Ettől is olyan különlegesek a Shakespeare-darabok és a Bocsárdirendezések, hogy nem a felszínt kapargatják, hanem minden mélységével és magasságával úgy tárnak elénk emberi sorsokat, történeteket, hogy az élet irracionalitására emlékeztetnek.
Bocsárdi László első alkalommal rendezett a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál, és azzal, hogy ismeretlen terepre lépett, kockázatot is vállalt. A közönség igényeiről, a társulat képességeiről semmit, vagy csak keveset tudott. Ez kifejezetten az előadás előnyére vált, így a szatmári nézők is eddig ismeretlen formákkal és tartalmakkal találkozhattak. Bocsárdi jellegzetes színházi nyelvének bemutatásában remek partnereknek bizonyultak a színészek, akiktől részletgazdag és emlékezetes alakításokat láthattunk. A február elején bemutatott Tévedések vígjátéka alapjául egy egészében újrafordított-frissített Shakespeare-szöveg szolgált (fordító-dramaturg: Benedek Zsolt). A sorok új színt kaptak, és könnyebb befogadhatóságuk, a mai nyelvhasználathoz való közelítésük miatt talán azokat is megérintette a mű, akik különben idegenkedtek a klasszikus líraisággal fűtött shakespeare-i mondatoktól. A szöveg – ahol a helyzet úgy kívánta – nyers, már-már durva, de egy pillanatra sem veszít filozofikusságából, érzéki, költői képeiből.

Az előadás filmszerű, mintha csak egy forgatáson lennénk. A reflektorokkal szinte minden oldalról határolt játéktér, a fény- és hanghatások, de még a színpad jobbján elhelyezett számláló is – ami 0-tól 9-ig másodpercenként vált – olyan érzést kelt bennünk, mintha nem is színházba, hanem egy filmstúdióba, kicsit a kulisszák mögé szólt volna a ma esti jegyünk. Ebben a helyzetben pillanatok alatt kerülnek állapotba a színészek: nincs túlalakítás, fölösleges maszlag, csak jól felépített helyzetek és egy remek szöveg, ami segíti a művészeket. Nincs túlzott „elmerülés” a szituációkban, az itt és most elvén néha két percük van, és néha öt arra, hogy megjelenítsenek egy-egy konfliktust, jelenetet. Az események pörögnek, és remek, feszes ritmusa van az egész produkciónak, amit könnyen fel tud venni a néző. Végszótól végszóig játszanak a színészek, zajlik a jelenet, majd hirtelen sötét, és egy újabb jelenet veszi kezdetét. A színészek nem akkor kezdik el keresgélni az állapotot, mikor kigyúlnak a reflektorok, hanem már a pár másodperces sötét alatt érződik egyfajta feszültség, így mire rájuk szegeződik minden tekintet, már újra megtalálták helyüket a történetben.

Teljes egészében üres a tér, hátul óriási fehér falak magasodnak. Adott egy emelvény, és kétoldalt, szemközt, de még fent is megszámlálhatatlan reflektor szorítja dobozszínpadszerűvé a teret (díszlettervező: Bartha József). A színészek sosem lépnek ki ebből a térből, ha egy pillanatra meg is inognak, miközben verbálisan provokálják a nézőt, gyorsan visszahúzódnak a térfelükre, hiszen érezhetően semmilyen körülmény között nem léphetik át a színpadot és a nézőteret elválasztó nem is olyan képzeletbeli határvonalat.
Színek, textúrák, formák és stílusok keveredése alkot harmonikus képet a jelmezek vonatkozásában. A szőrmén és a műbőrön keresztül, plasztikon, csipkén és flittereken át mindennel dolgozott Kiss Zsuzsanna jelmeztervező, aki az ízlésesség határán belül tudott maradni úgy, hogy közben kimondottan üdítőként hatottak a kosztümök szín- és anyagválasztásai. A nézőt minden irányból jövő hangok kerítik hatalmába, a sirályok, hajókürtök és tengermorajlás lehengerlő effektusa alakítja az akusztikus teret. A színészek hangja, „bocsárdisan”, mikroporttal van felerősítve, így mindegyiket egyformán távolinak érezzük. A néhányszor felcsendülő zongoraszólam (zeneszerző: Boros Csaba) hangulata is említést érdemel: észrevétlenül bújik be az ember bőre alá és kérdezés nélkül taszít mély melankóliába.
Hiába minden komikus szituáció, burleszkre emlékeztető verekedős-tréfás jelenet, alapvetően emberi tragédiákat és a mindennapi ésszerűséget teljes egészében nélkülöző helyzeteket látunk. Miféle lehetetlen perceket, kínos csendeket, humorral tompított fogcsikorgató pillanatokat élhet át két testvérpár, vagy apa és fia, akiket elszakított az élet, akik harminc esztendeje nem látták egymást?! Kiderül az előadás legvégén, amikor egymásnak feszülve s feszengve kerül szembe az epheszoszi és a szirakuzai Antipholusz, valamint a két Dromio.
Bár külsőre igen hasonlóak, ugyanúgy vannak öltöztetve, fel- és lenyírva, és még színes kontaktlencsével is rásegítenek az ikerségre, a szereplők jellemre mégis nagyon különböznek egymástól. A két Antipholuszt alakító színész játékára csupán szemük végtelen (össze)csillogása okán lehet párhuzamot vonni. Nagy Csongor Zsolt Antipholusza igazán képes magára vonni a nézői figyelmet. A félreértések következtében értetlenségéből mintha igazi kérdőjel költözne az arcára. Teljesen hihető, hogy nem érti, mi folyik körülötte, miért lökdösik, inzultálják az idegen házban. Játéka kifejező, árnyalt és igen életszerű.
Diószegi Attila robusztus alkata, dörgő hangja és hevesebb vérmérséklete tökéletes ellenpólusa a kicsit elmélkedőbb szirakuzai testvérnek. Míg az előadás elején még ököllel döngeti saját kapuját, a végére a tehetetlenségtől, attól, hogy képtelen megértetni magát, és a téboly közeli állapottól, kisgyermekké törpül ez a nagy ember, aki inkább szolgája mögé kuporodik a földre. Orbán Zsolt Dromiója életrevaló, szemtelen, színészi játéka dinamikus és könnyed. Bodea Tibor szolgálójában ezzel szemben van némi esetlenség, ügyefogyottság, szögletesség, de ez nagyon jól áll neki. Rappert-Vencz Gábor minden különösebb teátrális gesztus nélkül alakítja a megfáradt, reményvesztett Égeont, játékának egyszerűsége ugyanakkor sok belső vívódást, aprólékos átgondoltságot takar. Kovács Nikolett androgün Szolinusza tekintélyt parancsoló, félelmetes és valahol nagyon emberi. Moldován Blanka Adrianája egyszerre hátborzongató és szánni való, a Lucianát alakító Budizsa Evelyn pedig hol naiva, hol csitriből vedlik át egy perc alatt vehemens nővé, akit, ha a helyzet úgy kívánja, az indulatai is képesek elragadni – egyébként hideg és távolságtartó. A szereplők palettáját színesíti még Nagy Orbán cinkos ékszerésze, Bessenyei István és Frumen Gergő kereskedője, Varga Sándor türelmetlen hitelezője, Nagy Tamás komolyan vehetetlen doktora, Keresztes Ágnes dögös kurtizánja, Méhes Kati határozott és kimért Emíliája, valamint az a négyfős hadsereg, akik úgy néznek ki, mintha csak egy Daft Punk-videoklipből léptek volna elő.
A produkció minden mozzanata jól megkomponált, egységes és igényesen színpadra vitt alkotás. Persze, sokan talán nem egészen azt kapják, amit vártak. Ez nem egy vérbő, térdcsapkodós komédia, ami szokványos happy enddel ér véget. Semmi felszabadító nincs abban, ahogy az előadás végén egymással szemben ülnek a testvérek, és nem nagyon tudnak egymáshoz szólni – a komédia megnyitását egy sötétebb olvasat felé Bocsárdi színházában már megszokhattuk.

_____________

William Shakespeare: Tévedések vígjátéka. Bemutató dátuma: 2017. február 5.; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Rendező: Bocsárdi László m. v.; Díszlettervező: Bartha József m. v.; Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna m. v.; Fordító-dramaturg: Benedek Zsolt m. v.; Fénytervező: Bányai Tamás m. v.; Zeneszerző: Boros Csaba m. v.; Rendezőasszisztens: Poszet Nándor; A díszlettervező asszisztense: Fornvald Gréti; A jelmeztervező asszisztense: Szabó Anna; Ügyelő: Fábry Zoltán; Súgó: Nagy Anikó. Szereplők: Balogh Géza, Bessenyei István, Bodea Tibor, Budai József, Budizsa Evelyn, Diószegi Attila m. v., Ferenczi György, Frumen Gergő, Keresztes Ágnes, Kovács Nikolett, Méhes Kati, Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt, Nagy Orbán, Nagy Tamás, Orbán Zsolt, Peleș Marco Roberto, Rappert-Vencz Gábor, Varga Sándor.