– Több előadást is rendezett már a gyulai Shakespeare Fesztiválon, legutóbb, két éve a Hamletet mutatták be. Idén miért éppen a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabra esett a választás? Mit jelent ez a Shakespearemű az Ön számára?
– A Vízkereszt Shakespeare utolsó komédiája, s úgy éreztem, az a döntés, hogy többet nem írt vígjátékot, nem esetleges. Az egész művet körüllengi ugyanis egy megmagyarázhatatlan, de tisztán érezhető véghangulat. S ebben a végben nagyon sok minden összesűrűsödik: persze elkerülhetetlenül ott van az apokalipszis lehellete is, de mintha nemcsak erről lenne szó, hanem épp mint farsangkor – amire a mű címe is utal – valaminek meg kell halnia, el kell égnie (mint a farsangi bábunak), ahhoz, hogy helyette valami új létrejöhessen.
Ami még megmaradt a régiből, egy utolsó nagy sziporkázásban még fellobban, leggyönyörűbb izzásában még egyszer megmutatja magát, hogy aztán végleg eltűnjön. Mintha azt mondaná Shakespeare: mielőtt az ember (és vele együtt egész korszaka) meghal, még egyszer lakomázzon egy jót, élje ki minden vágyát, adja át magát a tünékeny örömöknek, mert abban az ismeretlen állapotban, ami következni fog, lehet, hogy már nem lesz rá lehetősége. Ilyennek láthatta Shakespeare a korszakot, amelyben élt, és ilyennek látom én is a sajátunkat. Egy karneválozó,
bohókás, szenvedélyes haláltáncnak, amelyben a rideg racionalitást, a sótlan, akarnok hatalomvágyat, minduntalan a bakkhánskodó bolondság kísérti, s igyekeszik őt merevségéből kimozdítani, táncra bírni, hogy ő is bolonduljon meg végre, legyen már egyszer szabad.

– Ez a darab mennyiben lesz folytatása a két évvel ezelőtt bemutatott Hamletnek?
– Shakespeare a két darabot gyakorlatilag ugyanabban az időben írta. Mindkettő témája a kizökkent világ. Hihetlenül sok az áthallás a két mű között. Olyanok, mintha két variáció lenne ugyanarra a témára. Itt is, mint a Hamletben, az utolsó pillanatban szinte mindenki meghal.
De csak szinte. Mint egy deus ex machina, egy véletlen találkozás révén, mégis minden tiszázódik, és temetés helyett eskűvőre invitál a darab. Ismerve Shakespeare-t, biztos voltam benne, hogy ez a happy end, ez nem egy mesterkélt valami, nem csak egy nézőbarát megoldás, hanem benne a gondviselés munkája fogalmazódik meg. A véletlenek, vagy az annak látszó dolgok egyébként mindig óriási szerepet kapnak a Shakespeare-művekben, úgy tapasztaltam, a sors irracionalitása a legfőbb dramaturgiai szervezőelem. Kíváncsi voltam, hogy milyen az, amikor ezek a véletlenek nem tragédiává sűrűsödnek össze, hanem vígjátéki tágasságba áradnak szét. És az is érdekelt, hogy képes vagyok-e Shakespeare partitúráját úgy végigkövetni, hogy az általa leírt kotta az előadásban felszabadító, katartktikus, de mégis finomra hangolt zenévé válhasson.

– Miért tartja fontosnak megrendezni ezt a vígjátékot?
– Mint azt korábban már mondtam, úgy érzem, hogy a műben megjelenő utójáték-hangulat nagyon aktuális. A Vízkereszt művészi eszközökkel láttatja a racionális gondolkodás szükségességét is, a rend helyét a világban, ugyanakkor ezt a kissé halálszagú, puritán világot, a vágyak tükrében tárja elénk. A mű eredeti alcíme, a „what you will”, amit magyarra „vagy amit akartok”-nak is fordítanak. A szójáték tartalmazza nemcsak a nemtörődömséget, de azt is, hogy ki mire vágyik, vagy még pontosabban: mire vágyunk mi emberek, s mit tesznek velünk ezek a vágyak. Éppen ezért a hatalom embere, Malvolio, aki akár egy III. Richárd is lehetne, itt egy nevetséges figurává válik, gonoszsága elveszíti élét, hiszen emberi dimenziói, saját hiúsága és ábrándjai tükrében ő is épp olyanná válik, mint mindenki más. Ismerőssé válik, s amit egyszer
kiismertünk, vagy legalább hozzánk hasonlónak látunk, attól már nem félünk.
A darab egy másik fontos kérdése (mint mindig Shakespearenél), az önazonosság problémája. Sőt, ebben az esetben konkrétan a nemi identitás kérdése. Úgy vélem, ez, Conchita Wurst korában, egy meglehetősen aktuális kérdés kultúránkban. Shakespeare pedig, aki maga is volt
szerelmes férfibe és nőbe is, s akinek lelkében mindkét nem érzékenysége megfér, igazán hiteles szószólója lehet ennek a témának, ugyanis nem az előítéletek, hanem az elfogadás felől közelít. A Vízkereszt zűrzavarában nem fontosak a biológiai határok, az egyetlen mérvadó erő a vágyakozás hatalma.

– Kiket láthat a közönség a főbb szerepekben?
– Az előadásban szinte az egész társulat benne van. Fő és mellékszerepekről viszont elég nehéz beszélni, hiszen a darabban legalább három, de talán négy párhuzamos szál is fut, mindegyik egyformán fontos, melyek mellérendelő és nem hierarchikus viszonyban állnak egymással. Hiba lenne tehát azt mondani, hogy Orsino herceg főszereplőbb, mint mondjuk Böffen Tóbi. A basszus szólam alátámasztása nélkül a szoprán is szegényes. Itt mindenki egyaránt fontos.

– Mennyiben inspirálja Önt a Gyulai Várszínház ennek a munkának a megvalósításában?
Az előadást természetesen erre a térre képzeltem el, ennek a térnek a lehetőségeinek függvényében. Ha az előadás majd Sepsiszentgyörgyön is bemutatásra kerül, radikálisan annak a térnek az összefüggéseire kell alkalmaznom. Szinte két külön előadás lesz. Egyelőre azonban még nem próbáltuk az előadást Gyulán, így csak nagyjából tudok fogalmat alkotni arról, hogy a darab hogyan fog abban a közegben festeni, a konkrétumokat akkor látom majd, ha ott leszünk.