Soha nincs teljes csönd. Hogy minden zene, még a csönd is. Akármi történik, mintha szólna valami zene is közben. Ha nézünk egy filmet, lopakodik, az ellen, szorul a kapca, győz az igazság, közben láthatatlan emberek muzsikálnak. Akármit olvasok, közben zenét hallok. Minden történetnek megvan a maga zenéje. Ennek a történetnek talán éppen az, amit játszani fogunk. A történetet Kati Marton írta le a kilenc magyarról, akik világgá mentek, és közben megváltoztatták a világot. De szép is lehetett: egy-kettő-kilenc ember meg tudta változtatni a világot. Ma már nem vagyunk ennyire individualisták, pontosan tudjuk, hogy a világ megy a maga útján, és nincs ember, nincs erő, amely ki tudná onnét zökkenteni, de ez a kilenc magyar még legalább egyik lábukkal a nagy, világmegváltó személyiségek idejében éltek. Mi már nem tudjuk, hogy a körülöttünk lévő legfontosabb, életet, világot megváltoztató dolgokat ki találta ki. Nem tudjuk, kinek köszönhetjük a televíziót, a személyi számítógépet, a mobiltelefont. Még azt se tudom, ki találta föl a Post-Itet. A hidrogénbombának legalább atyja volt. Éppen egy magyar, aki világgá ment, és megváltoztatta a világot.

Tudom, a múlt mindig boldogabbnak tűnik a jelennél, de éppen ezért minden okunk megvan rá, hogy időnként a múltba utazzunk. Régi vagy régesrégi számokat énekelünk, miközben elmeséljük a világváltoztató magyarok életét, azt a kort, amikor még tudni lehetett, ki van velünk és ki ellenünk. Közben pedig jó, ha tudjuk, hogy jönnek az újak, akiknek a múltba néző mi leszünk majd a boldog múlt, minket irigyelnek, mert nekünk volt könnyű. Így kerek a világ. Mert akármennyire változtatta is meg a kilenc magyar a világot, a kereksége megmaradt.