Hétéves lehettem, amikor apám hirtelen felindulásból elvitt moziba. A TV-ben a Petrocelli ment, ezért nem annyira örültem. Aztán a film elején megszólalt a gitár, közeledett a távolból egy busz a szereplőkkel, és ezek a könnyeden teátrális sivatagi körülmények a 2000+ évnyi homállyal fedett, mégis örökös érdeklődést kiváltó történetbe úgy vontak be, hogy egész más emberként tekintettem a világra hazafelé menet egy kék Trabantban, 1984-ben.  Most 2022 van. A világ is megváltozott – és én is. A Petrocellit már nem is adja a TV. Vajon mi a helyzet ma ezzel a különös történettel? Mi a szerepe ma mindannak, amire hivatkozva szöggel és kalapáccsal a kézben követünk el nap mint nap bűnöket, ha valaki valóban a vízen jár, lényegileg már észre sem vesszük, maximum készítünk róla pár képet a telefonunkkal.

A Passió szenvedéstörténet, ugyanakkor Andrew Lloyd Webber művében olyan szenvedély történetét ismerjük meg, ami által a külső szemlélő óhatatlanul részese lesz és ezáltal részesül is mindabból a zenei ihletettségből, amelynek az alapjához mindannyiunknak van közünk. Egy útszéli kőkereszt mellett elhaladva, a templomban, az álmainkban, egy múzeumban egy festmény előtt, vagy ha csak széttárjuk a kezünket és szembe fordulunk a világgal, óhatatlanul szembejön velünk egy lehetőség, amit azonban csupán kívülről szemlélünk ahelyett, hogy a részesévé válnánk. Hiszen nem egyszerű. A világ kalapácsot és szögeket ad a kezünkbe. Néha pedig egy színházjegyet...

 (Szabó Máté, rendező)