Azt a részt mindannyian ismerjük, amikor egyszer csak egy felügyelő azt mondja: senki nem mehet sehova, hölgyeim és uraim, a gyilkos köztünk van. A legjobb krimikben (egyébként a csapnivaló krimikben is) ilyenkor a kérlelhetetlen logikájú vizsgálat végigmegy mindenkin egyesével, keresztkérdések és felismerések, titkok és hazugságok, őszinteségi rohamok és indulatos dühkitörések váltogatják egymást, míg végül az olvasó (néző) gyanúja (már csak azért is, mert sok krimit olvasott már) lassanként a legkevésbé gyanús szereplő felé fordul. Biztos ő volt, ha a többiek túl gyanúsak… aki túl gyanús, az biztos nem tehette… ám az útvonal, a bizonyítás kacskaringós menete általában a szerző leleményére van bízva.



De ma este nem. Pedig ebben a játékban is az első pillanattól kezdve ismerős lesz a nézőknek a helyzet. Tett van, tettes van, színen lévő gyanús gyanúsítottak vannak. Azonban ezúttal nem bízhatjuk a szerzőre a kalandos bizonyítást – azt ugyanis ezen az estén magának a nézőnek kell majd elvégeznie. Megfigyelni, belekérdezni, ellentmondásokra bukkanni, hazugságokat leleplezni. A színpadon álló színészek mindent megtesznek majd, hogy ártatlannak tűnjenek, a felügyelő mindent megtesz majd, hogy a nézők figyelmét apró részletekre irányítsa… de az este kezdetekor még senki nem fogja tudni, ki a gyilkos. Se a játszók, se a nézők. Paul Portner darabja nem is darab igazából, hanem egy aprólékosan kidolgozott játékszabály-gyűjtemény… a többi pedig improvizáció, emberismeret, empátia és oldott társasjáték nagyszerű színészekkel.