Vajon mi a titka Don Juannak? Miért tér vissza folyton a művészeti alkotásokban, miért bukkan fel újra és újra kalandos történeteivel ez a lázadó élvhajhász, akinek minden érverése egy újabb szerelem hajnala? Don Juan a múló pillanat művésze, aki mindenből játékot űz, minden elvet, gondolatot magáévá tesz - ha nem másért, akkor azért, hogy így ellenkezzen velük. Don Juan műtermében semmi sem szent. Úgy ölt magára különféle identitásokat, mint rá öntött jelmezeket. Zsonglőrködik velük - ahogy az útja során felbukkanó emberekkel is, akik lényegileg számára talán nem is emberek, hanem statiszták, szerepek, arcmaszkok és nézők - az életműve szemlélői. Don Juan nem Don Juan, hanem valaki, aki Don Juant játszik - mindig mást, mindig ugyanazt: Don Juan számára az élet vég nélkül kombinálható lehetőségek együttállása. Don Juan a nevetésben rejlő gyönyör és szabadság, Don Juan az ellenszegülés a halandóságnak, ami mégis beteljesíti a saját és az egész világ végét. És minderről tud, anélkül, hogy érdekelné. Don Juan önmaga tragikus kísérlete.

A Komáromi Jókai Színház és a Szkéné Színház közös vállalkozásában Fekete Ádám és Nagy Péter István új Don Juan-történetet írtak, amely megidézi a mítosz fontosabb elemeit, és felszabadítja azt a rárakódott ballasztok súlya alól.

„egyáltalán szerettem-e <> valakit valaha, / vagy csak a szenvedély bukását besötétítő villanás volt-e / minden?"

[Mészöly Miklós: Műhelynaplók]