– Tudod, hogy hányszor játszottad már Marica grófnő szerepét?
– Nem annyira sokszor, mint ahogy gondolod. Legfeljebb hetvenszer, márpedig az egy prózai színész szemében nem számít soknak. Bár annyira már különbséget tudok tenni az operettszerzők között, hogy kijelenthessem: Kálmán Imrét énekelni nagyon nehéz. Annak ellenére, hogy gyönyörű dallamok vannak a darabjaiban és a néző ezért könnyen azt gondolhatja: na, ezt én is el tudnám énekelni. Ám ahhoz, hogy ezt az érzést kiváltsam belőle, eléggé meg kell dolgozni.

– Hogy kerültél a kaposvári produkcióba?
– Tavasszal felhívott az igazgató úr, megkérdezte, hogy tudnánk-e együtt dolgozni. Rettenetesen örültem, 8 éve nem játszottam itt. Innen indultam, és lélekben mindig kaposvári maradtam. Ha nem is voltam mindig jelen, egy-egy előadásra azért sikerült eljutnom. Most is otthon érzem magam itt.
– Az akkori társulat és a mostani között lehet párhuzamot vonni?

– Nehéz összehasonlítást tenni, bár más most a hangulat, mint régen. Nekem szimpatikus, hogy rengeteg fiatal van. Nem az a típus vagyok, aki retteg attól, hogy lesz majd valaki, aki szebben énekel. Nyilván lesz ilyen, de akkor sem történik semmi. Annak nagyon örülök, hogy ismét vannak olyan fiatalok, akik kaposváriul kezdenek gondolkodni. Ez a folyamatosság fontos, mert csak így tudjuk szétszórni ezt a szemléletet az országban, világban. Ezért hiába vagyok másutt is, mégis csak kaposvári színésznőnek tartom magam. Mindenhol el is mondom, hogy nem tudok más lenni. Annak ellenére, hogy Budapesten születtem, nekem itt vannak a gyökereim. De általában nem baj, hogy a többi színházban is kaposváriasan játszom. Az Operettszínházban kifejezetten szerették azt, hogy másképp gondolkodom, mint ahogy ott szoktak.
– A Marica grófnő címszerepét Nyári Szilviával felváltva játszátok. Milyen a kapcsolat?
– Mindketten nézzük a másik próbáját, amiből rengeteget lehet tanulni. Ha az ember fönn van a színpadon, nem objektív. Abban a pillanatban, amint látja a másikat, eszébe jut, igen, lehet, hogy ezt én itt rosszul csináltam. Nyári Szilvit amúgy már régebb óta ismerem. Ő is játszik a Madách Színházban, meg én is. Többször összefutunk. Én annak örülök borzasztóan, hogy amikor az Operettszínházba kerültem, csak irigységgel, féltékenységgel és rosszindulattal találkoztam. Ám itt nincs így. Amikor ő van a színpadon, neki tapsolnak, amikor én vagyok, akkor nekem tapsolnak. Minek acsarogjunk, féltékenykedjünk? Hál' istennek sem ő, sem én nem vagyunk azok a típusú emberek, akik rátartian, féltékenyen közelítenénk egymáshoz. Nagyon jókat beszélgetünk, remélem ő is így gondolja. Érzem rajta, hogy nem vagyunk ellenfelek. Alkatilag sem vagyunk egyformák. Ő egy teljesen más habitust képvisel. Ez jó, mert így a kaposvári közönség két teljesen különböző alakítást fog látni.

– Hogy lehet az, hogy valaki énekes színész, ám mégis prózai szakon végzett?
– Ének szakon nem próbálkoztam soha. Mindig prózai színész akartam lenni. Amikor már negyedszerre sem vettek fel a főiskolára, akkor elmentem a konzervatóriumba. Egy népdalocskával felvettek. Oda is mentem volna, ha még azért utolsóra nem próbálom meg a Színművészeti Főiskolát. Akkor azonban felvettek a prózai szakra, így nem volt kérdéses a döntésem.
– Nyilván ez a későbbi énekes szerepeidben is nagyon sokat jelentett.
– Életemben egy prózai darabot játszottam, a Kaukázusi krétakört. Ám hiába énekeltem már egy csomó operát, operettet, akkor is csak prózai aggyal tudok közelíteni egy szerephez. A zene csak másodlagos, mert nem a dallam hozza felszínre a szerep megformálásához szükséges érzést bennem, hanem az, hogy a szövegből mit tudok átélni, majd megjeleníteni.
– Milyen feladatok vármak a közeljövőben?
– A kaposvári előadás mellett az Operettszínházban is játszom. Bemutatunk egy új darabot Mikó István rendezésében: a Mirandolinát. E mellett készülünk egy 56-os emlékestre a Művészetek Palotájában. A zenés darabot Tolcsvay László írta a Bródyval együtt. Heroikus, férfikarra és egy női hangra írt zene. Játszom még az Operaház fantomjában a Madách Színházban és fellépünk többször Tolcsvay Magyar miséjével is, amit itt Kaposváron az evangélikus templomban is énekeltünk. Mellesleg, ott van az én édes gyerekem, aki most volt 6 éves, így nekem anyukának is kell lennem.
– Hogyan lehet a sűrű program mellett az anyuka szerepet is jól alakítani?
– Borzasztó nehéz. De szerencsére van nekem egy édes jó apukám és anyukám. Nem tudtam volna elvállani a kaposvári felkérést, ha ők nem vállalták volna azt, hogy öt héten keresztül ők viszik az óvodába a kislányomat. Igaz, én öt évig nem nagyon fordultam elő a színház világában, mert nem nagyon dolgoztam. Az volt az elképzelésem, ha már gyereket akartam, és megadta a Jóisten, akkor legyek vele. Most már, hogy 6 éves, úgy gondolom, kikerült annyira a szárnyaim alól, hogy van egy önálló kis élete. Már toleránsabb, ha 3-4 napig nem látom őt.
– Kíváncsi az édesanyja szerepeire?
– Hát persze. Tavasszal egy darabot otthon gyakran néztem videón. Azt vettem észre, hogy eközben megtanulta az egész előadást. Elkezdett énekelni, majd mindenféle fellépőruháimat felvett. Annyira beleélte magát, hogy alig bírtam leállítani. Nagyon mondom neki, hogy kislányom, ha majd nemzetközi jogász vagy orvos leszel, utána lehet énekelni. Ha nagyon jó kedved lesz...