Mohácsiék - a triász tagja az író Mohácsi István és a zeneszerző Kovács Márton - a környező realitás elemeiből hozzák létre életünk hétköznapi szubsztanciájának őrült mitológiáját. Azok közé tartoznak - a Krétakör Színházzal, Pintér Béláékkal együtt -, akik érzékelik a művészszínház alkonyát és az újdokumentarizmus térhódítását. Külföldön, jobb helyeken ez már megtörtént. Vége a rendezői színháznak és a posztmodern halandzsának; az utóbbinak csak nálunk emelnek még tanszéket a szakmában és a politikában.

A kaposvári színház "56-os darabja" - 56 06 címmel, őrült lélek vert hadak alcímmel - a múltnak abba a "mélységesen mély kútjába" tekint le, amely a forradalom ötvenéves jubileumának tragigroteszk bohózata nyomán nyílt meg. Ez a szégyenteljes "megemlékezés" hű tükre volt elintézetlen dolgainknak. Addig is tudni lehetett, hogy képtelenek vagyunk földolgozni a történelmet Mohácstól 48-ig és a bornírt Trianon-komplexusig, de nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy hagyjuk magunkat önként, "a szabadság mámorában" megvezetni a hatalom kisajátításának eszelőseitől s elveszíteni a múlt tanulságai által megvilágított jövőképet. A szellemi nyomor része az 56-os kulturális megemlékezésekre indított megélhetési kampány sok nézhetetlen produktuma. Mohácsiék kivételek: nem pénzre pályáztak, hanem önvizsgálatra.
Amit föltárnak, nem új, de elég ijesztő. A leszállás a múlt kútjának fenekére mint képi metafora szó szerint értendő: a szereplők a zsinórpadlásról ereszkednek le kötelekkel felfüggesztett, himbálózó, egy- vagy többszemélyes nyitott fülkékben lebegve, hirtelen le-föl zökkenve, miközben az 56-os évforduló "újbeszédének" sajátos mohácsis változatát produkálják - ünnepi szónoklattal, közbepofázással, füttyel, monnyonle-kórussal, ria-ria-hungáriával. Épp csak kicsit kell fölstilizálni a valóságot "miniszterasszony-elnökkel" (Csapó Virág), köztársasági elnökkel (Tóth Géza), kifacsart beszólásokkal, hogy a valóság helyett annak "égi mását" halljuk. A Mohácsi-féle süket duma, amely az 1989-es Ármány és szerelemben még paródia volt, mára közbeszéddé érett. A valóság hülyesége utolérte a színpadi túlzást.
Leérkezve a földszintes múltba Mohácsiék három hosszabb jelenetben három konfliktusgócra lelnek. Az elsőben ávós smasszerek érkeznek kitelepíteni a lakásából egy családot, amely temetésre készül - a kisfiú rongybaba-holttestét kiborítják a koporsóból -, és csak a válogatott atrocitások végén derül ki, hogy eltévesztették az emeletet, eredetileg olyan lakást néztek ki, amelyben van telefon. (Az Örkényre utaló család - Tóték - később többször felbukkan, akár a darab vége felé az Örkény-dramaturgia.) A második jelenetben a "nagy testvér-komplexum" bontakozik ki az 56 novemberében Hruscsovhoz (Csapó Virág) szaladó Kádárral (Kocsis Pál), aki "csinal, amit akar" - "amit mi akar", mondja aztán Hruscsov -, miközben a kötelekkel is megerősített függőségi viszony időben és térben egyaránt kitágul: érinti a Kádár-Nagy Imre-konfliktust, Kun Bélát, Titót (a "láncos kutyát)", továbbá Szuszlov, Mikojan és Andropov elvtársakat. A harmadik, legerősebb jelenet Mohácsi kedvenc toposzát, a Hungária Közkórházat ábrázolja (lásd az eredetit Britannia néven), a forradalom napjaiban, káosz, fejetlenség, piagőz és magánügyek közepette vérnyeszetelő orvosokkal, a műtétek és a forradalmi röplapok gyártása - szike és a helyesírás - között pendliző asszisztenciával, idegesítő Egmont-nyitánnyal, Nagy Imre "a kormány a helyén van" rádiószózatával és a szabadságharc angyalát megtestesítő, italt a műtőben nem tűrő doktornővel, aki heroinaként kisbicskával, benzininjekcióval, árammal gyilkolja le a tréfából testvére ávós egyenruhájában fényképezkedő ártatlant. Ebben a jelenetben sűrűsödik össze rémes abszurdban a lepusztultságból és hősiességből, romantikából és bornírtságból, kicsinyességből és nagyszerűségből, önfeláldozásból és szörnyetegségből összetett magyar lényeg. Őrületünk mitológiája.

Az előadás a közszféra rettentő burleszkjébe szövi bele a magántragédiát - Tóték a Hungária Közkórházban elveszítik a tüdőgyulladást kapott Ágikát -, de úgy, hogy az előbbi abszurd sűrítménye a meghatározó. Fiatalabb nézők, akik nem tudják, hogy valaha hiány volt telefonvonalban, hogy egy leláncolt, ugató ember Titót jelenti (ki az a Tito?), és hogy az Egmont-nyitány miért függ össze 56-tal, nem értik az utalások legtöbbjét. De a káoszból, ha elég érzékenyek, megérthetik, hogy amit politikusok vagy tanárok hamis pátosszal magyarságteljesítményként akarnak eladni nekik, az nem kis részben szörnyű történelmi blődli. Ezt a szétzüllött kavalkádot tudja a Mohácsi-csapat bámulatos formafegyelemmel és példás színpadi rendben közvetíteni. Khell Zsolt pasztell virágminta-tapétás, "önkényuralmi jelképeket" fluoreszkáló falai a szükséges kellékekkel szürreális teret és a ki-be mozgásoknak könnyű utat nyitnak. Szűcs Edit ruhái - például a szovjet övezet halvány pink árnyalata - ironikus remeklések. A nagyszerű Kovács Márton hol önálló leleménnyel, hol "a rablánc a lábon nehéz volt" mozgalmár indulójával valóságfölötti dimenzióba vált, és a zene a legtragikusabb pillanatokban (például az ávóterrornál) is módot nyújt Uray Péternek az ellenpontozó koreográfiára. A színészek ismerik a közös nyelvet, Csapó Virág Hruscsovjának belső azonosulása a jóindulatú diktátorral, Kocsis Pál Kádárjának joviális kínlódása (mindketten mértékkel jelzik a nyelvi specifikumot), a Tótékat játszó Szula László, Pető Kata, Hornung Gábor és Simon Viktória kisemberi szerencsétlensége - az országhatár színházi vasfüggönyén átlépve a visszanéző Pető Kata Lótné-féle sóbálvánnyá válik, Hornung Gábor Gyusziját tizennyolcadik születésnapját "ünnepelve" akasztják föl -, Felhőfi Kiss László szórakozott főorvosa, Gubás Gabi terroristába oltott forradalmár doktornője, Tóth Richárd téves meggyilkoltja egyaránt pontos képlet.
De a top Kovács Zsolt mint Nagy Imre. A tisztesség tehetetlenje már a Hungária Közkórházban is, pedig ott még csak lajosbácsi. Tiszta tekintettel néz, amikor elszámoltatják, hogy a kormány nem volt a helyén. Aztán Mohácsi megrendezi az akasztás utáni legendát (mint Petőfiét vagy az Örkény-féle Pistiét). Kádár amnesztiát hoz neki Hruscsovtól, James Bond, egy fekete lány (Boateng Sheila) megmenti, Armstrong (Nagy Viktor) a Holdra lép vele, egy barát (Karácsony Tamás) börtönalagutat ás If várától a Hősök teréig, az úttörő pajtások dallal övezik és körbemasíroztatják. Egy satnya és otromba országban, ahol a budapesti terrorista hányingermúzeum a "kommunista miniszterelnök" epitheton ornansával aposztrofálja a forradalom mártírját, ez a legkevesebb, amit megérdemel. Két szállítómunkás behozza még tévén a Szabadság téri székház ostromát, hogy el ne felejtsük, hol élünk. Aztán Kovács Zsolt, ez a nagy színész az üdvözültek halvány mosolyával hátul kisétál a fényalagútban a színházból a szabadba, a halhatatlanságba. Akkor is ez lenne az évad csúcsa, ha előtte három és fél óráig nem történt volna az, ami történt.