Az ünneplés ezúttal töredezett, csökevényes nyelven folyik, az ünneplőkből dőlnek a kifordítottan, elharapva mondott közhelyek, mint a Mohácsi János alkotta előadásokban általában, az elmondott szöveg szinte vagy egészen éppen az ellenkezőjét jelenti, mint aminek szánják, ám félreértés nem támad a beszélők közt, hiszen mindegy, mit mondanak, mindenki tudja, mit akarnak mondani. És bárki bármit mond is, az semmit sem változtathat a berögződött előítéleteken.

Az ünneplők a magasból érkeznek Kovács Márton tragikusan archaizáló zenéjével Khell Zsolt magas, változatosan szürke, rideg falakkal kerített, semleges díszlete fölé. Kétszemélyes rekeszekben lifteznek a színpad - s nyilván a valóság -, a történelem fölött a hivatalos megemlékezők, akikhez rövidesen ellenmegemlékezők csatlakoznak, s az ünneplés a közismert politikai csetepatéba, pontosabban annak szatirikus paródiájába torkollik. S ez alkalomból hamarosan az időben visszafelé haladva megidéződik az egész múlt. Mindenki annyira lát mindent, hogy valójában senki sem lát semmit.
A továbbiakban 56-ot két síkon jeleníti meg az előadás: a kisemberi-köznapin és a nagypolitikain. Az előbbihez kölcsönzik Örkény István Tót családját. Tót Lajos (Szula László) és felesége (Pető Kata), Gyula fiuk (Hornung Gábor) és lányuk, Ágika végigszenvedi az eseményeket. Már az előzményeket is. Egy kiadós jelenetben, miközben nagyobbik fiukat temetnék, rájuk tör a hatóság, még a koporsót is átkutatják, meg is találják a maguk elhullajtotta fegyvert, ám mielőtt elhurcolnák kitelepítésbe az összetört famíliát, kiderül, hogy egy emeletet tévedtek: nem az ő lakásukat, hanem egy másikat nézte ki magának az egyik ávós anyja vagy anyósa. Közben mindenki szerencsétlenkedik, idétlenkedik, mindenki ideges és felületes, s főképpen dilettáns bunkó. A rejtőzködni próbáló Tóték éppúgy, mint a lakást tévesztő ávósok.

A történelem, a nagypolitika közegében sincs ez másképpen. Rákosi, Kádár, Szuszlov, Mikojan és Hruscsov éppúgy összevissza beszél, az értetlen és értelmetlen beszédek mögött az erőszak egyértelműségét itt még a magyar nyelv oroszos torzításai is fokozzák. Párhuzam és ellentét egyaránt szerepet kap a ráismertetésben: Rákosit a kopasz, ám vékony és fiatal Hornung Gábor, Hruscsovot viszont a dús, szőke hajat viselő Csapó Virág jeleníti meg. Kádár mosolygós figurájában Kocsis Pál igyekszik paródiát, legendát és leleplezést egyesíteni. A jelmezeket tervező Szűcs Edit ugyanakkor hússzínű ruhákat ad a szovjet politikusokra, később Kádár főtitkárként már tűzvörös öltönyben feszít. Tragikus farce, groteszk bohózat, burleszk és blődlizés keveredik a Mohácsiék előadásaiban megszokott, ám ezúttal nem végig a szokásosan hatékony és sokat mondó szószátyársággal.

Legerősebbnek a második részt nyitó kórházi jelenetet éreztem, ahol a történelemtől meghajszolt, kimerült emberek, betegek és sebesültek, orvosok és ápolók őrült tettekbe sodródnak. Itt zajlik le egy közismert történet - kiélezett változatban ugyan: a forradalmi hevületű, életmentő munkájuk közben hol a hivatali bürokráciával, hol a röpcédulagyártással küszködő nők halálra ítélnek és megölnek egy ártatlan fiatalembert (Tóth Richárd), aki egyfelől egyikük, egy várandós medika (Gubás Gabi) gyermekének apja lehet, másrészt ávós- egyenruhában fényképezkedett - természetesen viccből. De itt forgolódnak Tóték is, Gyuszi Molotov-koktélt dobál, Ágika tüdőgyulladásban meghal. És közöttük ténfereg egy vén kórházi bennfentes (Kovács Zsolt remeklése), aki mindenbe beleszól, mindent tud, természetesen rosszul.

Azután láthatjuk a disszidálásokat is: az élére állított országhatáron mászik át, akinek sikerül, köztük a Tót házaspár, mígnem leereszkedik a vasfüggöny - természetesen a valódi, a színházi, amely így, játékhelyzetbe hozva, végképp szimbolikussá válik.
Aztán elérkeznek a megtorlások is, felakasztják a gyilkos medikát, és tizennyolcadik születésnapjának megünneplése után Tót Gyuszit is. Nagy Imrét viszont megmenti egy néger és nőnemű James Bond, majd egy, a múlt századi romantikából eltévedt barát (a sok más szerepben is kitűnő Karácsony Tamás), aki If várát keresve ásott évszázada, míg Nagy Imre börtönébe érkezett, hogy megmutassa neki, merre ásson, hogy jó harminc év múlva a Hősök terére érkezzen. Azután Armstrong (Nagy Viktor) fölviszi a Holdra, végül kis úttörők csapata is érkezik hozzá. Ám mindenki magára hagyja a jámbor tanácstalanságban tévelygő öregembert (Kovács Zsolt másik csodás alakítása), aki előtt végül egy hosszú, szűk sikátor nyílik, amelyen át távozik - nemcsak a színről, de a színházból is. Közben az akasztott test ott lóg a helyén.

Valóság és fantázia e keveredésében a történelem idiotizmusa találkozik a történelmi emlékezet, a legendaképzés, a kultúra totális idiotizmusával. Mohácsi és kaposvári csapata ezúttal is a magáét mondja a világról, a történelemről, az emberről.

(Kovács Márton-Mohácsi István-Mohácsi János: 56 06 / őrült lélek vert hadak. Kaposvár)