Nem muszáj persze megtenni, hogy idecitáljuk Mohácsi Jánost, de ha speciel Kaposvár és ha speciel operett, akkor – akármilyen előjellel is - de mindannyiunknak eszébe ötlik Mohácsi és az ő Csárdáskirálynője.

Akkor meglepődtünk, felháborodtak, ujjongtunk és elhatárolódtak, mert akkor még új volt a Mohácsi-féle recept. Ha ma tenné azt egy operettel, amit 98-ban a Csárdáskirálynővel tett, nemhogy meglepődnénk, de egyenesen ezt várnánk el, egyenesen ettől tartanának, tudja ő ezt jól, nyilván ezért (is) nem rendez mostanság operettet.

De az évad nagyoperettjét nem Mohácsi, hanem a leköszönő legendás direktor, Babarczy László vitte színre Kaposváron.

A Marica persze zajos siker, mért is ne lenne az. Megvan hozzá mindene, hogy az legyen, és Babarczy megad hozzá mindent, hogy az legyen.

A címszerepet felváltva adja Sáfár Mónika és Nyári Szilvia – kettejükből talán összeáll a teljes Marica, gondolhatnánk, az egyik mindenesetre tud hozzá énekelni. Nyári viszont meglepően (?) jól teljesít a prózai intim helyzetekben, szerelmi jelenetük a második felvonásban Kőrösi Andrással (Endrődy-Wittemburg Tasziló, másnéven Török Béla) egyszerűen tökéletes.

Lássuk be, Nyári Szilvia ezidőtájt még nincs kész egy nagyoperett címszerepére – hangilag. Amit azonban a prózai részekben, és egyáltalán, szerepformálásban nyújt – ha szabad ilyen elcsépelt és majdnem minden értelemnek híján lévő kifejezést használnom – az képes ellensúlyozni az általa is nyilvánvalóan ismert, mi több, tudatosan vállalt tényt, hogy hangereje egyszerűen nem képes befogni a teljes teret. Hol eleve a sorvégi kitartott hangra spórol már a sor elejétől, hol már oda sem marad elég támaszték ahhoz, hogy hangja kiköszönjön a karból. Félreértés ne essék, Nyárinak gyönyörű, képzett hangja van, megkockáztatom, némely pontokon egyenesen üdítően hat piano-ja Sáfár Mónika mindent és mindenkit uralma alá hajtó hangja után.

Babarczy szigorúan és maximálisan betartja e maximálisan szigorú műfaj minden szabályát, mikor megrendezi a Marica grófnőt. Nem hajlandó - mért is kellene neki - tudomást venni bármiről, ami operettel már történt ezeken a deszkákon, konokul és határozottan operettet akar csinálni, olyat, amilyenre – valljuk be – Kaposváron oly sokan vágynak évről évre. (Nos-hát-ugye Adornonak úgy tűnik egyszerűen nem lehet, tán soha nem is volt igaza.)

Ehhez a tervéhez sikerült megnyernie Szegő Györgyöt, aki olyan csúf, jellegtelen, művirágos, gipszstukkófüggönyös díszletet készített, ami szigorúan csak operett esetén elnézhető. Vagy legalább egy idő után tudatosan figyelmen kívül hagyható, értsd tudatból kirekeszthető. Ami nem túl egyszerű, hisz a díszlet - egy rövid intermezzot kivéve, amikor a második felvonás utolsó két jelenetéhez egy vörös bársonyfüggöny eléeresztésével a kabaret-ben érezhetjük magunkat – egyszerűen kitart három hosszú felvonáson át. Pedig jópár olyan dramaturgiai szituáció adódik, amely kérné az új közeget, de ebben az előadásban egy huszáros vágással egyszerűen minden az előszobában történik, a kezdő jelenetben az intéző-gróf évődése a parasztlányokkal éppúgy, mint a harmadik felvonás nyitójelenetének lump mulatozása, vagy a szerelembeesős dolgozószoba-jelenet ésatöbbi.

Talán épp emiatt oly meglepő, hogy Cselényi Nóra viszont korántsem fukarkodik a jelmezekkel. A kar hölgytagjai majd minden színrelépésükkor más és más, bár konzekvensen ronda estélyit viselnek, ki tudja miért. Mert, ha operett, hát legyen színes-kisségiccses? Nem tudom. A címszereplőkkel annál jobban bánik, a két, alkatban igen különböző színésznőt hál’Istennek nem kárhoztatja arra, hogy jelmezeik csupán méretükben térjenek el, igen jól tudja, mi áll nagyon jól Sáfár Mónika igazi primadonnás alkatának, mint ahogy azt is, hogy ugyanaz valószínűleg gyászosan mutatna Nyári Szilvia madárcsontozatán. (Ld. pl. a dolgozószoba-jelenet toalettjeit)

Hősszerelmes csak egy van mostanság Kaposváron, nem is kettőzi le Babarczy Endrődy-Wittenburg Tasziló szerepét, Kőrösi András pedig mindkét Maricával remekül bánik, mondhatom. Igaz, Nyári Szilviába mintha kissé jobban bele tudna szeretni, Sáfár Mónikával viszont olyan színvonalú duetteket képes prezentálni, – pontosan, szinte képtelenül magabiztosan intonálva, a partner és a zenekar ritmusát maximálisan figyelembe véve, remek szövegartikulációval és hajszálra azonos hangerővel dolgoznak – hogy arra aztán nem lehet panasz az operettrajongók részéről. A ’Húzd cigány’ és társai úgy szólnak kettejük előadásában, ahogy az abban a nagykönyvben meg lett-volt írva. Kőrösi András egyszerűen remekül énekel, alkatra, habitusra is született bonviván, üdítően hat viszont, hogy ő ezzel nem elégszik meg. Dolgozik a szereppel, láthatóan építene – egy nagyoperett keretein belül lehetséges mértékben – jellemfejlődést is, talán csak az alkoholmámoros jelenetein tudna még jelentősen csiszolni.

Ha Kőrösi született bonviván, hogy is jellemezhetnők Sáfár Mónikát az operettek mostanra nagyasszonyát. Talán úgy, hogy Sáfár Mónika mára az operettműfaj nagyasszonya. Szokták volt mondani, hogy a ’kisujjában van a szakma’, na neki ott van annak minden csínjával-bínjával egyetemben. Vezeti, terelgeti is a kaposvári társulatot eme rögös ösvényen, ebben a vonatkozásban nyilvánvalóan mindvégig ő viseli a nadrágot a színpadon. És ez a minden fölé láthatatlan burkot vonó irányító jelenlét jót tesz a táncoskomikus párosnak Lugosi Györgynek (Móric herceg) és Lecső Péternek (Dragomir herceg) éppúgy, mint a szubrett-táncoskomikus szerelmespárnak (Varga Zsuzsa, Lisa és Sarkadi Kiss János, Zsupán báró). Sarkadival elfogult vagyok, mert eddig egyszerűen mindenben jól teljesít, de Sarkadit kár méltatnom, megteszi azt a közönség estéről estére, legyen ez elég.

Varga Zsuzsa nagyon jó kis szubrett a Marica grófnőben, hogy Gubás Gabi milyen, azt sajnos nem tudom, mert az általam látott két előadás egyikén sem sikerült őt kifognom.

Ha azonban ugyanők nincsenek Sáfár vigyázó szemei előtt, kevésbé pontosak, hangképzésük is egyértelműen fegyelmezetlenebb, viszont több teret engednek az interaktív, spontaneitást is tűrő karakterformálás Kaposváron oly jól bevált és szeretett kísértésének.

Lehet hát jönni, kedves Hölgyeim és Uraim, mert operettet nézni kell, operettet nézni jó (?), és most aztán operett van a Csiky Gergely Színházban, az kétségtelen.