Német Mónika persze koránt sincs olyan könnyű helyzetben, mint a mesedarabok gonosz boszorkányainak megformálói. Nekik elég néhány kellően túlhangsúlyozott gesztus, némi túlfűtött gonoszkodó hanglejtés és az annak nagy nyomatékot adó monumentális, esetleg némi technikával is megtámogatott jelmez a biztos sikerhez a gyermeknézőknél, rendre elérve náluk, hogy minden egyes megjelenésük borzongással teli lelkes sikítást csaljon ki belőlük. Hókirálynő szíve azonban jégből van, amelyben nem lakozhatnak érzelmek, úgy tűnik, Német Mónika ezt talán túlzottan komolyan vette, mindenesetre nála a jól megszokott gyermekdarab-béli gonosz figurák fegyvertárából egyedül a monumentális jelmez marad, ami viszont kevés a sikoly-effektus kiváltására. Hiába no, gyermekeink ingerküszöbe jócskán felkúszott mostanára.

A mese tehát nem róla, inkább – egyszerűen-közhelyesen mondva - a minden nehézséget leküzdő igaz szeretetről szól.
Két gyermek szereti egymást annyira, hogy visszafordíthassák egyikük jéggé-érzéketlenné válását. Azt, hogy két testvér, elvileg nem írhatnám, hisz Andersennél még csak két szomszéd gyerekről, Svarcnál már a nagyanyó által egy éves korától nevelt árva fiúról, és a csak néhány éve árvaságra jutott, azóta nagyanyjához került saját lányunokáról szól a mese.
A kaposvári előadás azonban jó néhány utalással és megszólítással teszi egyértelművé, hogy itt Kay és a kis Gerda testvérei egymásnak.
Ami már csak azért is meglepő, mivel Valcz Péter (Kay) és Sipos Eszter (Gerda) már első jelenetbéli cserfes civódásukkal, birkózásaikkal és (minő kárhozat) együttalvásukkal nyilvánvalóan nem a testvéri szeretetet idézik. Jól játszanak és ez nagy öröm (lévén szó egészen fiatal, új társulati tagokról), de nem gyerekeket - pláne nem testvér-gyerekeket – és az első pillanatban nehezen eldönthető, hogy ez határozott rendezői intenció vagy a friss diploma eredménye-e. Kétségkívül szokniuk kell még a gyermekelőadásokhoz szükséges jóval nagyobb hangerőt is, hisz ennek hiányában dialógusaik nagy része nézőtéri ricsajba vész.
Nem testvéri tehát e szeretet a két testvér között, ahogy persze klasszikus meséink mind bővelkednek kissé abnormális élethelyzetekben és cselekményekben, elég csak az egyszerre hét törpenövésű férfival együtt élő Hófehérkére, vagy a „farkassal cimboráló” kis Piroskára gondolnunk. Bruno Bettelheim óta tudjuk, hogy nincs ezért mit aggódnunk, ő ugyanis a gyermekeinkben megbúvó, a tudatosság szintjén számukra feldolgozhatatlan szorongás feloldására használt terápiaként értelmezi legismertebb meséink vérben tocsogó, szaftos csavarokkal teli történeteit. Ily módon szemlélve az éppen csak felsejlő – és, ha nem is a tudat síkján, de a gyereknézők számára is észlelhető – vérfertőzésre hajazó, súlyos tabukat előhívó szituációkat megállapíthatjuk, Váradi koncepciója remekül belesimul ebbe a „terápiás” vonalba.

Kellemes, jól bejáratott – ráadásul ehelyütt már sikerrel játszott – gyerekdarabhoz nyúlt Váradi Szabolcs, mikor a Hókirálynőt választotta, miként tette ezt tavaly is a Bűvös erdő kapcsán. A semlegesen gyermek előadásos, kizárólagosan funkcionális (értsd: teljesen többletjelentés nélküli) díszlet és jelmez (Bodnár Enikő munkája) is bizonyság a rendező azon szándékára, hogy egyszerűen csak egy gyerekdarabot akart színre vinni, egyszerűen csak a gyereknézők örömére.
S hogy jól szórakoznak-e a gyerekek? Nos – meglepő módon – nem mindig, például bármilyen frappáns és leleménnyel kidolgozott is Hunyadkürti György IX. Kelemen királya, a nézőtéri zaj nem csitul, a figyelem és tekintet nem szegeződik, az eufórikus belefeledkezés valahogy csak nem érezhető.
Feszesebb, karcosabb, kihegyezettebb karaktereket igényel egy gyerekelőadás, melyben a Mesemondó (Tóth Géza) még érdekfeszítőbb, a Nagymama (Tóth Eleonóra) még joviálisabb stb. Néhányan – hál’ Istennek - engednek a kísértésnek és lehelletnyit túljátsszák a figurát, pl. Rabló lány-ként Lestyán Luca, vagy a Tanácsnokot beugróként néhány előadáson megformáló Tóth Richárd, és rendre meg is érkezik érte a „jutalom” a másik fertályról.
Ez azon ritka esetek egyike, amikor nyilvánvalóan nem a kevesebb, hanem a több a több, és a Váradi szándékának megfelelő funkcióját maradéktalanul betöltő, vagyis gyerekeket szórakoztató gyerekelőadás válhat az amúgy jó ritmusban, biztos kézzel összerakott Hókirálynőből.