Csokonai Vitéz Mihály valamikor a 18. század végén belefogott egy vígjáték írásába. Egy költőről, akit az adósok börtöne fenyeget. Egy társaságról, ahol az olvasás agyrém, a kultúra betegség. Egy korról, melyben az a legfőbb gond, hogyan űzzük el az egyre kínzóbb unalmat. Ahol az ügyes diplomaták, a mindig kompromisszumra képesek jutnak előre. Ahol divatosnak kell lenni, különben nincs jogod felszínen maradni. A darab töredékben maradt. Talán csak alcíme ismerős: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.” Az előadás (számos Csokonai-szöveg felhasználásával) most megpróbálja egésszé tenni ezt a töredéket.
Tempefői, a költő egy nap alatt, a börtön kapujában próbálja előteremteni a pénzt új kötetének nyomtatási költségeire. A darab e huszonnégy órás ámokfutás története. Ámokfutás a pénzért, a szerelemért, a méltóságért, a költészet jogosultságáért. Harc a mindent elborító közönnyel szemben, ahol a sártengerből csak a divatos senkik emelkednek ki, s ahol a harc végére talán maga Tempefői is elfelejti, miért indított csatát.
Csokonainál megfér egymás mellett mulattatás és keserűség, bók és szellentés, költészet és káromkodás, disznólkodás és poézis. Vígjáték, amit szerzője nem jókedvében írt. “Ha írok is, majd írok a huszadik-huszegyedik századnak, mikor az ember emberebb lesz”  mondja Csokonai. Hát, itt vagyunk. Ez most másfajta sár, másfajta divat, másfajta közöny. De a Tempefőiket ugyanúgy nyírjuk ki.