Mit tegyünk, ha a csatából váratlanul hazatérve azt látjuk, hogy kedvenc hintaszékünk úgy billeg, mintha most ugrott volna fel belőle valaki? Ha az asztalon a félig teli borospoharunk, peremén egy zsíros száj nyoma? Édes kis feleségünk ajkán pedig egy gyöngéd harapás nyoma, és az arca úgy tüzel – ismerjük ezt, haj! -, mint minden átvirrasztott szerelmes éjszaka után? Nos, mit tegyünk? Fojtsuk meg az asszonyt, vagy igyuk ki a pohárból a maradék löttyöt, és adjuk be a válópert? De mi van akkor, ha az imádott asszony ekkor az ölünkbe veti magát, és a fülünkbe súgja, hogy ez volt a legszebb éjszakánk? - Kinek? Kettőnknek?! Mi van?! Hiszen éjjel még a csatatéren voltam: nem voltam itt! – Dehogynem voltál, hm – pislog az asszony.
Dőljünk a kardunkba? Vagy nevessünk egy akkorát, hogy a világ beleremegjen és holtan potyogjanak le a madarak az égből?
Nevetni jobb, mint sírni, fogat csikorgatni. Nevetni – szabadság!

Molière vígjátéka a régi szép, antik időkben játszódik. És úgy látszik, már akkor is megvolt az a jó szokásuk az isteneknek, hogy leereszkedtek közénk, érdemtelen halandók közé, hogy boldoggá tegyék áldozatukat. És nem volt pardon: boldognak kellett lenni!