A tavalyi Petőfi-ünnepségek fényözönétől elkáprázott szemünk számára szerényen pislákolónak tűntek fel a szintúgy kerek évfordulós géniuszaink, Madách Imre vagy a 250 esztendeje született Csokonai Vitéz Mihály emlékezetlámpásai. Színházbarát polgárként örömmel fogadtunk minden rezdülést, ami e két, a drámaírásban a nagy ünnepeltnél semmivel sem kevésbé lényeges különccel való szellemi találkozásunk esélyét sejttette. Különösen fontos volt e rezdülések sorában az ideiglenes hajléktalanságban működő Gózon Gyula Kamaraszínház Dorottya-adaptációjának bemutatója a Vigyázó Sándor Művelődési Központban.

„Fazekas Mihály gyakran, Csokonai viszont nem jelent meg az álmaimban soha” – mesélte Julow Viktor, egykori szemináriumvezetőm, a debreceni költő-Mihályok monográfusa, haláláig Vitéz hagyatéka kritikai kiadásának gondozója. Álmaink ama fajtája, amelyben jelen vagyunk, képzelt ébrenlét, megelevenedő panoptikum. A hol költői, hol közszereplői babérokra törő süvölvény értelmiségit, aki talán a születésétől fogva öntörvényű és ábrándos volt, debreceni kollégistaként a betűhabzsoló tudásszomj, majd a nyelvművelő erény jellemezte. A fürge észjárású gyorsolvasó számára megismerni és kiismerni, egy pillanat műve csupán. Az ilyen ember alvásban kiheveri mind a gyönyör édes, mind a gyötrelmes álmait, hogy felébredve, a bormámor-bölcsek fölénypozíciójából alakíthasson sorsokat, beleértve a magáét is. Az alakváltogató hajlamú, játszó és játékos teremtmény elméje ének sorát tárolja és jeleníti meg a sajátjaként. Csoda-e, ha a kitűnő monográfus nem léphetett álomi kapcsolatba az igazi Csokonaival?

A kritika tovább olvasható itt.