Drága Laci!

Kérdezed, hogy s mint van régi tervem, A helység kalapácsa. Hát sietek tudtodra adni, hogy úgy vagyok vele, mint Kántor uram szemérmetes Erzsókkal: akarom is, meg nem is, s merném, ha merném. Nem azért, mintha leghőbb vágyam nem az lenne, hogy a Figura A helység kalapács előadást tető alá, azaz hogy szabad ég alá hozzam idén nyáron a szárhegyi Lázár-kastély csalánnal és a növények egyéb ritka nemétől ékesített udvarán. Dehogy, úgy vágyom én erre, mint ezelőtt két évvel is. De nem csak, hogy gazdagabbak nem lettünk, de lassan már a templomegérhez járunk kölcsönkérni. Bár bevetem én minden vidékiszínészi tudásom és directori tekintélyem [sic!], hogy a bel- és külhoni hatalmasságok előtt térdem mélyen meghajtani tudjam vagy büszke borzas főmet előttük kellőképp megrázzam. Namármost mire hazajöttem hiábavaló pénzszerző körutamról: valamicskét csak kicsikartam belőlük, ha nemmást, hát ígéretet: szóval kiderül, hogy a jó öreg buszunk is lerobbant. Még szerencse, hogy Szárhegy alig 5 km Gyergyótól, s ha nem egyéb, hát gyalog járnak be a színészek. Mostmár bármi is legyen, azt mondom vágjunk bele. Van néhány fiatal színészünk, akiket leszerződtettünk, s hozunk még a főiskoláról is, ha kell, egy conditioval: egytől egyig régi Figurás legyen mind, elvégre annyi színészt adtunk már itt szerte a főiskoláknak, hogy igazán mi is leszedhetjük a gyümölcsöt, még ha kissé zöld is. Te pedig dolgoztasd meg a színészeket rendesen. Amire pedig homályosan leveledben utaltál, hogy netán én is álljak be nyári színésznek, tudod mit? Nem bánom. Barátilag ölel:

Tibor

Ui. Na azt látom, én is olyanná lettem, mint Petőfi, aki ha levelet ír, vagy a szegénységre panaszkodik, vagy éppen kölcsönkér.