Botos Bálint rendező Marosvásárhelyen színészetet, majd Kolozsváron rendezést tanult. Nagyváradi rendezései közül kettő is elnyerte a Kisvárdai Színházi Fesztivál legjobb előadásának járó díját, míg sepsiszentgyörgyi rendezése szerepelt a XX. POSZT versenyprogramjában, az adott évad legjobb magyar nyelvű előadásai között.
A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetének színművészet szakán improvizációt és színészmesterséget oktatott. Szatmárnémetiben legutóbb Az öngyilkos című rendezését láthattuk a nagyváradi Szigligeti Színház előadásában, most pedig Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline című népszínjátékát viszi színre a Harag György Társulattal. A darab bemutatója május 26-án lesz, a rendezővel ennek apropóján beszélgettem.

— Szabadúszó rendezőként tevékenykedsz, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár ez?

— Valóban szabadúszó rendező vagyok, de mivel nem voltam leszerződve egyetlen színházhoz sem, nem tudom mennyivel jobb vagy rosszabb leszerződött rendezőnek lenni. A szabadúszásnak van egy motiváló ereje. Élesebb az önmagammal való verseny jellege. Mindig az a cél, hogy jobb előadást készítsek az előbbinél.

— A színház egy látható, gyors változáson megy át, ennek vannak előnyei és hátrányai is. Véleményed szerint milyen, és milyen kellene hogy legyen a huszonegyedik századi színház?

— Semmiképen nem venném a bátorságot, hogy meghatározzam, milyen kell, kellene a színháznak lennie a huszonegyedik században. Azt hiszem mindannyian igyekszünk azzal a frissességgel megszólalni, ami tőlünk telik. Nagyon sokfajta színház lehet érvényes. Talán azt tartom a legfontosabbnak, hogy a színház kommunikáljon a közönségével. Ez nem annyira a kor, mint a konkrét előadás kérdése. A darabtól függő, a műfajtól függő, a célközönségtől függő, az adott színház hagyományaitól függő, mi az, ami a közönséget meg tudja szólítani, mi az, ami már teljesen elmegy a közönség mellett stb. A szatmárnémeti színháznak elég sok a nézője más erdélyi városokhoz képest. De itt sem beszélhetünk egy homogén közönségről, rétegződnek korcsoportok szerint, a tematikák szerint, kulturális háttér szerint és még sorolhatnám. Olyan előadás, amely mindenkihez ugyanúgy szól, nem létezik.

— A közönség véleménye akkor oszlik meg, amikor klasszikus darabokat játszanak túl modern feldolgozásban.

— Érdekes felvetés. Shakespeare korában úgy adták elő azokat a történeteket, amelyek nem Shakespeare korában történtek, hogy érthető legyen miért a jelenükről szól. A jelentős drámaírók mindig a saját társadalmuknak írnak a saját társadalmukról. Még akkor is, ha az adott problémát nem saját korában fogalmazza meg, hanem a múlt történeteihez, vagy akár mitológiához nyúl, hogy saját világáról beszélhessen így. Ilyen szempontból nem teljesen érthető, hogy mit jelent elmodernizálni valamit.

Az a benyomásom, hogy hajlamosak vagyunk összekeverni a klasszikust azzal a formával, ahogyan először találkoztunk a színházzal. Mindenkinek az a klasszikus, amivel fiatalon megismerkedett. Hajlamosak vagyunk talán elfelejteni, hogy az akkori, ma már klasszikusnak tartott előadás valamikor modern volt. Az a realista színház, amit most klasszikusnak hívunk, az a huszadik század elején Oroszországban viharokat kavart és felforgatta a színházi életet mint radikálisan modern megközelítés.

Eközben fontos, hogy mégiscsak próbáljunk a jelenünkről beszélni. Valamiért most veszünk elő egy darabot, valami célja van a rendezőnek, a társulatnak, a műsor összeállításkor az igazgatónak azzal, hogy ezek a darabok szólaljanak meg a színpadon. Vagyis nehezen elképzelhető, hogy a jelenünkről tudunk úgy beszélni, hogy szubjektív múltak nyelvén szólaljunk meg.

— A színház, azzal hogy levált a drámáról és önálló műfajjá alakult, más szerepet tölt be mint addig?

— Valóban, a dráma dráma, a színház színház. Ugyanakkor nem igazán vállalkoznék arra, hogy nagy általános igazságokat fogalmazzak meg.

Azt tapasztalom, hogy Szatmárnémetiben messzemenően dominál a drámai színház (vagyis amelynek esetében a szöveg és a színház nincsenek radikálisan elválasztva egymástól).

Jómagam is azt csinálom most, ez azt jelenti, hogy a szöveg nagyon fontos számunkra, nem tekintjük egy mellékes járuléknak, hanem úgy gondoljuk, hogy egyrészt van a szöveg, a problémák, a jelrendszerek, szimbólumok, melyeket egy adott író használ, az alkotók feladata a szimbólumok megfejtése, megértése, megtalálni melyek azok a rétegek, melyek egyszeri olvasás alapján nem hozzáférhetőek, mert hosszabb elemzést, hosszabb dokumentációs időszakot igényel az, hogy átlássuk azokat a közlendőit is az írónak, melyek nem a szereplők történeteiben, mondandóikban nyilvánulnak meg, hanem mondjuk egy szöveg allegorikus rétegeiben. Ilyen szempontból klasszikus drámai színházról beszélhetünk, de valóban a színháznak van már nagyon sok olyan formája, ahol a drámát az egyik faktornak tekinti az alkotó, vagy nem is drámai szöveg alapján hoznak létre előadást. Bárhova nyúl a rendező, létrehozhat ragyogó előadásokat és nagyon unalmasakat is. Nincs garancia arra, hogy a készülő előadás jó lesz. Nincs az a recept — legyen az a legklasszikusabb vagy a legmodernebb —, hogy nagyon jó előadást vagy borzalmasat eredményez.

— Miért került a választás Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline című darabjának a bemutatására?

— A választás egyik oka, hogy sajnos az akkori helyzet nagyon sokban rímel a mai helyzetünkre. Az a társadalmi kritika, amit a darab szerzője kifejt az Oktoberfest kapcsán, a mai társadalomban is fellelhető. Ami Horváth korában csak a fesztivál világát határozza meg feltűnően, az mára már hétköznapjaink domináns működése. A fogyasztása annyira megnőtt, annyival könnyebben hozzájuthatunk az ételhez, az italhoz és a szórakozáshoz, hogy konstanssá vált, hogy szórakozásból szórakozásba csöppenünk, a túlfogyasztásunk pedig kóros lett. A darab sok szempontból még aktuálisabb mint keletkezésekor volt.

A másik ok, hogy a darab olyan örök emberi kérdés körül forog mint a szerelem, ami egy megkerülhetetlen téma, egy olyan része az életnek, amit nem tudunk letenni. A Kasimir és Karoline egy szomorú szerelmi történet, egy szétválásról, egymás elvesztéséről szól. A két fél eltávolodik egymástól, amire ezt észreveszik, már nem lehet visszatérni. Ennek megvan a maga fájdalma, úgy fájdalmas, ahogy a szerelmi fájdalmak jelentkeznek. Ami nagyon fontos a darab mondanivalójában, hogy a szerelem fáj, nem az önzőség. Horváth úgy beszél a szerelem elvesztéséről, hogy hű marad a mottójához. A mottója nagyon furcsa: „S a szerelem örökkön él.” A darabban benne van az is, hogy van remény, nem csak arról szól, hogy fájdalmas és rossz világban élünk. Feltűnik az a perspektíva, hogy még sincs minden veszve.

— A társulat mennyire érzi a sajátjának ezt a darabot?

— Amikor beszélgetünk, még a próbafolyamatok elején vagyunk, már túlvagyunk az első elemzéseken, már ebben a szakaszban nagyon nyitott a társulat, mindenki elmondja a véleményét, még akkor is, ha az vitát vált ki. Van igény arra, hogy megosszák véleményüket velem, egymással, a közösségen belül. A próbákon kreatívak és ragyogó a társulat munkamorálja is. Egyértelműen olyan társulattal találkoztam itt, amely felfelé ívelő úton halad.