Miközben a tudósok a klímamodelleken vitatkoznak, olvad a sarki jégtakaró, előbb- utóbb megáll a Golf-áramlat és eljön a jégkorszak. Vagy bármi más, de azt tudjuk: nem lesz ennek jó vége. Persze, mi gondunk vele, a mi életünkben nem következik be, de még a fiainkéban sem. És olyan rövid az élet, miért kellene nekünk azzal foglalkozni, mi lesz száz, kétszáz, ezer év múlva. Akkorra már halottak leszünk úgyis. Csakhogy eljövendő kis halálunk mégis valami nagyobb világrend része, minden egyes emberrel együtt hal kicsit az emberi faj. És azért az úszó jégtáblán kétségbeesetten tébláboló jegesmedve képe, vagy az olajjal szennyezett madarak partra vetett hullái láttán néha csak ránk tör valami félelem: félelem magunktól, és attól hogy mégiscsak valami rossz dolgot teszünk a Földdel, magunkkal, gyerekeinkkel, az emberiséggel. Mert nem vagyunk elég önzők: ha azok lennénk, odafigyelnénk az életterünkre, a levegőnkre, a vizünkre. Ez a lényeg: LÉGY ÖNZŐBB, EMBER! Requiem a földért, magunkért: a pusztulás képei, finom kis apokalipszis, melynek nincs, nem lehet története, nincs beteljesedő jóslat, hiszen valójában nem tudjuk, mitől hal majd meg a föld, ha egyáltalán meghal valaha, nem tudjuk, hogyan jön el a vég, ha eljön egyáltalán: csak érzeteink és sejtéseink vannak, ki nem mondható félelmeink, jelek, melyek valamire figyelmeztetnek.

Játszási idő: 1 óra