Fiatal korában mire gondolt, hol fog tartani 60 évesen?

A nyáron volt a 40 éves érettségi találkozóm Gyergyószentmiklóson. Akkor gondoltam  arra, miért van az, hogy amint az idő halad, egyre többet nosztalgiázunk,  búslakodunk? Holott előrehaladottabb korban, az ember mindazt, amit fiatalkorában bizonytalannak látott, berendezetlennek és kockázatosnak, azt látja berendezve. És ez a fajta rendezettség, megépítettség, áttekinthetőség vagy számba vehetőség, ez harmóniát ad az embernek. Ebben a korban már tudjuk, hogy mi tartozik az életünkhöz. Egy fiatalember nem ismeri az idő, az emberi élet arányait, ami egy nagy ajándék, mindenre nyitott ártatlanság, sok feszültséggel járó nem tudása az időnek. De amikor már valaki látja az emberi élet arányait, és ez szinte kézbe vehető, áttekinthető, felleltározható, annak is megvan a szép harmóniája, öröme, elégtétele.

Most hogy telik egy napja, egy hete?

Nálam a nagy egység az évad. Mi, színháziak az évet augusztus végén kezdjük és június végén zárjuk, és ebben igazából a szilveszter, a civil évforduló, valahol az évad felénél lévő pillanat. A színházban mindig évadterv készül. Abból bontjuk le a havi játékrendet, és abból jön a heti munkarend, a napi munkarendi kiírás. Évszázados hagyomány a színházban, hogy a próbatábla irányítja az életet. A szakaszokat mindig meg kell tervezni, le kell bonyolítani, így az idő nagyon hamar pereg. Premiertől premierig telik az életünk. Ezen felül hétfőnként, amikor színházi szabadnap van, akkor tanár vagyok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, ahol egy rendező osztályom van. Meg világítás- és hangtechnikát is tanítok, koreográfusoknak.

Hogyan is lett Parászka Miklós éppen rendező?

Igazából nem tudom mikor érintett meg engem ez a szakma. Valamikor gyerekkoromban, nyilván, amikor gyergyói kisiskolás voltam. Akkor indult el az a folyamat, ami aztán a Színművészeti Egyetemen folytatódott, ahol színész diplomát szereztem 1978-ban. Második próbálkozásra kerültem be színire, előtte katona voltam. A nehéz fázisokat én mindig akkurátusan teljesítettem az életemben, jó sok tapasztalatom gyűlt össze.

Kovács György osztályában végeztem, regényt lehetne mesélni azokról az évekről és személyekről. Rendszeresen jártam Tompa Miklós próbáira és dolgozhattam Harag Györggyel. Harag személyisége, módszere, Tompa Miklós gondolkodásmódja annyira felébresztették bennem az érdeklődést a rendezés iránt, hogy amikor  Szatmárnémetibe kerültem színészként, már úgy adódott, hogy kínáltak, és vállaltam is rendezési feladatot. Innentől nem volt megállás, a pályám első tíz évében játszottam színészként, de utána egyre sűrűbben jöttek a rendezői felkérések és feladatok, aztán 90-től elkezdtem tanítani is rendezői szakon, Marosvásárhelyen. Emellett különböző színházaktól kaptam felkérést rendezésekre, és innentől eldőlt a dolog. Azóta nem is játszom színészként.

Rendezést hivatalosan nem tanult?

Ez egy specifikuma az életemnek és az erdélyi oktatástörténetnek, hogy én tanára voltam, de diákja nem voltam rendezői fakultásnak. Az én időmben ilyen nem létezett a mi főiskolánkon. Úgyhogy, amikor 1990-ben elindult a rendezői oktatás Marosvásárhelyen, – én akkor már közelítettem a 40-hez – fel is merült bennem, hogy nekem oda diáknak vagy tanárnak kellene mennem? De Tompa Gábor, aki az első osztályt indította, nevetve és az asztalt lapogatva mondta, hogy hát ez nem kérdés, nekem oda tanárnak kell menni. Akkor már mögöttem volt néhány jelentősebb munka. Kötődésem a vásárhelyi egyetemhez, hosszabb-rövidebb megszakításokkal a mai napig tart. Volt olyan időszak amikor Szatmárnémetiből ingáztam Marosvásárhelyre, kéthetente – keresem a jelzőt, hogy romantikust vagy embertelent mondjak – körülmények között. Akkor még nem fűtötték a vonatokat, és többször kellett átszállni.

Miért csinálja ezt az ember?

Jó kérdés. Az én élettörténetem nem karrierépítési stratégiákhoz igazodó döntések alapján íródott. Az élet hozott feladatokat az utamba, s én azt tartottam kihívásnak, hogy ezeknek eleget tudok-e tenni. Harminchárom évesen így lettem, a társulat kezdeményezésére igazgató Szatmáron. Hívtak Debrecenbe rendezőnek. Három igazgatói ciklus alatt kilencszer hívtak vissza újabb és újabb munkákra. Az élet állított választások, döntések elé. Döntés volt az is, hogy elvállaltam a tanítást. Akkor ezt nagyon fontosnak tartottam, mert a szakma, az oktatás az agónia állapotában volt a 80-as évek végén. Rendezőképzés nem volt, a színészképzés leépült, és ahhoz, hogy itt Erdélyben újraindulhasson, lendületet vegyen a színházi élet, ehhez utánpótlást kellett nevelni. Ez egy olyan megfontolás volt, ami után az ember már nem azt mérlegeli, hogy hányszor kell átszállnia a vonaton, vagy alszik-e éjszaka. Ezek fontos dolgok voltak, ezeket meg kellett tenni. Amikor Debrecenből kaptam hívást, s én Szatmárnémetiben voltam rendező és a társulat vezetője, úgy gondoltam, hogy ott a Partiumban kell erősíteni a kapcsolatokat, hogy a színházi vérkeringés az eltűnőben lévő határ két oldalán fellendüljön. Tudom, hogy egy csepp a tengerben az ember tevékenysége, a dolgok nem tőlem függtek, vagy általam dőltek el, de a folyamatok iránt elkötelezettséget éreztem.  Akkor fordult nagyot az életem, amikor 1998-ban megkaptam a felkérést a csíkszeredai színház alapítására. Sok mindent újra kellett gondolnom, sok mindent újra kellett rendeznem, és megszületett a döntés, hogy visszatérek a Székelyföldre és mindenek középpontjába helyezzük a Csíki Játékszín létrehozását és működtetését.

Megérte?

Erre a kérdésre a közönség fog válaszolni, meg az utókor. Az évtizedeket összefoglalva, az előadásokat egybevetve, számba véve az életem különböző fázisait, elmondhatom, hogy kezdetben a szerep volt a fontos, utána maga az előadás egésze, először színészként, aztán rendezőként gondolkodtam. Később, társulatvezetőként a színház, mint intézmény és az ehhez kapcsolódó feladatok lettek a legfontosabbak. És ez a szemlélet erősödött meg bennem itt Csíkszeredában, ezért mondom azt, hogy a legfontosabb munkámnak, életem legfontosabb részének tekintem, hogy itt színházat teremtettünk. Patetikusan szólva, ez a főművem.

Igazgatóként mit tart leghelyesebb döntésének?

A helyeset viszonylag hamar meg tudja nevezni az ember, mert szubjektívek vagyunk emberként. Én azt gondolom, hogy a legfontosabb döntéseim a műsorpolitikához kapcsolódó döntéseim voltak. Annak az iránynak a kijelölése, hogy az értékteremtés  folyamatában helye van a klasszikus, az avantgard és a populáris törekvéseknek is. Az első pillanattól szem előtt tartottuk a szórakoztató színház jelenlétét, és ez egy veszélyes döntés volt, mert a szakma ezt kétkedve szemléli. A klasszikus, vagy az avantgard színházi vonallal ellentétben a populáris vonulatot mindig gyanakodva, lenézéssel szemléli a kicsit önmagára figyelő, kicsit sznob színházi világ, és van egy sznob nézői világ is, amely helyben hagyja ezt. De ugyanakkor sokak számára fontos a populáris vonal. Én ezt fiatalkoromban nem így láttam, ezt is bevallom, nagy fordulat állt be a szemléletemben. Fiatalkori színházi írásaimban kifejtettem, hogy a szórakoztató színház egyfajta önfeladása a színháznak, mert elszoktat a komplex színházi élménytől. Akkor, huszonéves koromban így láttam. A tapasztalat meggyőzött ennek az ellenkezőjéről, ami nem az ellenkezője végsősoron, hanem egy szélesebb körű rálátás. A színházi vagy a művészeti elitnek, az alkotóknak nem az a feladatuk, hogy eldöntsék, mit szeressen a néző. Nekünk egy nagyon gazdag, árnyalt kínálatot kell összehozni belülről fakadó, őszinte közlésvágyból. El kell fogadni, hogy különböző színházi nyelvek, törekvések élnek egymás mellett. A monolit, és egy értékrendszerbe szerveződő színház  a diktatúrához illeszkedett, de egy szabad gondolkodáshoz ez a színesség tartozik. És az embereknek joga, hogy különféle műfajok által szerezzék meg maguk számára a kultúra befogadásának az örömét. Ezt sokszor nem veszik komolyan, és felállítanak hierarchiákat, hogy mi az igazi színház, mi a nem igazi színház. A mi színházunk bevállalta a több műfajú műsorpolitikát, és ez szilárdította meg ebben a városban a színházi életet, ez teremtette meg azt a szívet melengető figyelmet, ami körülvesz. Az önkormányzat következetes hozzáállása is így nyerhetett értelmet.

Hogy áll az internettel, a facebookkal…?

Használom, facebookos is vagyok egy ideje. Kicsit féltem ettől a világtól, féltem, hogy nagyon elrabolja az időmet. De fel kell fedezni a technika által kínált lehetőségeket. Mindenképpen innovatívnak kell lenni. Azt szoktam mondani, hogy az él, ami újulni tud. Az élet alaptulajdonsága a fejlődés. Színház addig van, ameddig tudjuk fejleszteni, új dolgokat kitalálni. A facebook-világ a kapcsolattartásnak, az egymás elérésének nagyon fontos terepe. Itt el lehet tévedni, és el lehet fecsérelni az időt, de lehet nagyon sok célirányos, szép dolgot is csinálni, és ezt is lehet a színház javára fordítani. Mindent használunk, sajtót, telefont, de most már egyre inkább az internet az, amivel a közönségünket közvetlenül, tapintatosan, hasznosan el tudjuk érni.

Családja?

Feleségem nemrég ment nyugdíjba, családorvosként. Az tette elnapolhatatlanná döntését, hogy négy unokánk van, és nevelésükhöz kellett az erősítés. Ő a csíki, most mégis Jedden őrködik a család biztonsága fölött, én hétvégén látom őket, mikor Vásárhelyre megyek tanítani. Lányom közíróként jobbik énem folytatója, fiam, ő is nyughatatlanul faggatja a világot, jelenleg külföldön tanul.  

Szokott bevásárolni?

Szoktam, de igazából az ügyintézés, a számlák, az adó kifizetése stb. kizárólag a feleségemre hárul. Ő a járatos és a profi, ő tartja kézben a dolgokat, és ez így van jól. Van olyan terület, ahol én kifejezetten ügyetlen vagyok, és ő tudja csinálni. Jellemző például, hogy a mosógépet vagy a gázkazánt ő tudja kezelni, de ő vezeti az autót is. Én takarítani szeretek, mosogatás közben támadnak a legjobb gondolataim. 37 év házasság alatt jól el tudtuk osztani a feladatokat.  

A multikhoz szokott-e járni?

Szoktam. Nincsenek elvi korlátaim. Vannak benyomásaim, impresszióim. A világot faggatni szeretem, kerülöm a téziseket, a dogmákat. Ha valami olcsó a multinál, akkor az emberek oda mennek. Próbáljuk meg megcsinálni a magunk értékeit úgy, hogy versenyképesek legyenek. Nem lehet az értékekhez csak elvi szinten vagy érzelmi szinten ragaszkodni. Az értékeket praktikussá kell tenni, funkcionálissá, az a kihívás. A deklarációkkal meg szép beszédekkel nem lehet megváltani a világot, csak cselekvéssel. Az értékek pedig csak akkor értékek, ha az élet igazolja őket.