Övé volt A lovakat lelövik, ugye? legfényesebb, legizzóbb és legszenvedélyesebb jelenete. Péterfy Bori dalával, a La Bambával „tüzet vitt” a színpadra. Úgy énekelt, úgy táncolt, olyan erős kisugárzással, hogy minden más (és mindenki!) elhalványult mellette. A mézesmadzag ott lógott az orra előtt. A Vígszínház következő produkciójában is számoltak vele. S akkor sokak meglepetésére azt mondta: köszöni szépen, az ő útja másfelé vezet.
„Sok mindent éreztem én akkor. Bizonytalanságot, hogy mi lesz, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy gondolom, dühöt a döntéseim miatt, aztán belső nyugalmat, hogy mégiscsak ezen az úton kell elindulnom. Az elmúlt két év pedig egyértelműen azt jelzi, hogy okosan léptem. Szabadságvágy volt bennem. Nagyon szeretnék a magam ura lenni, közben rengeteget tanulni. Zenében is, prózában is. Ez a Vígben is megvan, ott a kérdés csak az, hogy milyen poszton lehet ezt gyakorolni. Így viszont, hogy szabadon mozgok a pályán, én vagyok az életem főszereplője, akármi van. Még ha a legkisebb szerepet játszom, akkor is. Ez így az én történetem, az én választásom. A lovakat lelövik, ugye? idején tele voltam bizonyítási vággyal. Iszonyatosan boldog voltam. Ezért okozott bennem hatalmas nagy törést, amikor szembekerültem azokkal a tényekkel, amelyek nem engem igazoltak, nem engem emeltek fel. Én naivan azt hittem, olyan szinten fogok kiteljesedni, ahogy mindig is vártam. Úgy nőttem fel, hogy énekes akarok lenni, tinédzserkoromban pedig valahogy azt éreztem, nekem tanulnom kell az életről, ahhoz pedig ez a szakma a legjobb tanítómester. Ezért döntöttem a színészet mellett. Tudtam, hogy ez annyira igénybe fog venni, hogy sok mindent fogok tanulni. A Vígszínházban azt láttam, hogy annak az exhibíciónak és annak a mélységnek is helye van, amelynek felszínre kell jönnie belőlem. Szárnyaltam a próbák során. Többféle táncot elsajátíthattunk, és én mindegyikben úgy éreztem, hogy jó vagyok, elöl is akartam állni a színpadon. A nyílt napon is annyira elememben voltam, hogy felemeltem Eszenyi Enikőt, aki A lovakat… rendezte, és a nyakamban tartva táncoltam vele. Azt éreztem, enyém a színház, itt mindent kiadhatok magamból, minden tudásom, tehetségem, szexusom ott lehet a mozdulataimban. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy én itt nagyon nem vagyok figyelembe véve, egyáltalán nem fontos, mire vagyok képes.”
Nincs ebben a kijelentésében semmi pökhendiség vagy önteltség, sőt még lázadás sem egy hierarchikus rendszer ellen, amely minden nagyszínház sajátja, bejáratott rendszere. Inkább az életkorából eredő magatartás, amely nem igazán ismer türelmet, elfogadást, belenyugvást. Törjön be valaki egy csikót, ha az nem viseli el a zablát!
„Huszonhét évesen még a szabadságot igénylem. Ahhoz, hogy úgy fejlődhessek, ahogy nekem a legjobb, a magam szabályait tarthatom csak szem előtt. Édesapám is ugyanilyen típus volt ifjúkorában. Sehol nem bírt megmaradni. Ha a munkáit veszem… fiatalon a vendéglátóiparban dolgozott, felszolgáló volt, külföldön is eltöltött egy időt, aztán hazajött, és elment taxizni, merthogy ott a maga ura lehet. Lassan nyugdíjba megy, de még mindig szívesen ül a kocsiba, mert senki sem mondja neki, hogy nyolcra gyere be! Ha pedig a feleségei számát veszem… négyszer nősült. Én az utolsó házasságából születtem. Az édestestvérem sem bírja a kötöttségeket. Harmincegy éves. Vendéglátást tanult, szakácsként dolgozott éttermekben, de három hónapnál tovább sehol sem húzta. A legtöbb helyen konyhafőnök volt. Ügyes, tehetséges fiú. Ő is nehezen viseli, ha belebeszélnek az életébe. Csak hát a dolgok nem mindig működnek úgy, ahogy szeretnénk. Most van egy kis büféje, azt viszi; ott ő a főnök, és jól csinálja. Az édesanyám borzasztóan tüchtig, iszonyatosan precíz, kötelességtudó ember. Ő is a Szűz jegyében született, mint én. Tartás, megfelelési vágy, az adott szó súlya. Őszinteség, egyenesség, felelősségvállalás. Ezek nagyon jó tulajdonságok. Bennem is van nagyon nagy adag felelősségtudat, tisztán láttam, hogy mit kell teljesítenem. A csapatmunkát is szeretem, csak engedjék meg, hogy közben kiteljesedhessek. A Vígszínházban azt éreztem, megnyirbálják az ötleteimet, elveszik az alkotói szabadságomat, nincs beleszólásom a darab menetébe. Nem fogalmazhattam bele magam a munkába. A töredékét sem mutathattam meg a színpadon annak, amire készültem, és ott volt bennem. Tűzzel, hévvel és álmokkal álltam neki a próbafolyamatnak, s közben egyre jobban elszomorodtam. Egy naiv ember csalódása volt ez, hogy a színházi nagyüzem ilyen. Vannak, akiknek ez is megfelelő kiteljesedést biztosít, de az nem én vagyok.”
Két év telt el azóta, hogy eljött a Vígszínházból. Sporthasonlattal élve: ugrott egy duplaszaltót, és talpra esett. A legkülönbözőbb társulatokban, a legváltozatosabb produkciókban szerepel azóta is. Sok helyre hívják, jó rendezőktől kap remek szerepeket.
„Több vasat tartok a tűzben. Játszom kőszínházban, alternatív társulatban, zenés színházban, pincében. Mindenütt más szeletet mutathatok magamból, és ez így jó. A Tajtékos napoktól az Őrült nők ketrecén és a Cigánykeréken át egészen Harold Pinter Hazatéréséig van sok minden. A Boris Vian-darabban Nicolas szerepét kaptam, aki szakács. Méghozzá nagyon ügyes szakács, aki flottul kezeli a konyhaeszközöket, s mindemellett hatalmas nőcsábász. De egyikre sem büszke. Az elején még laza, üde, vidám fickó, a történet végére szép lassan elszürkül, elszomorodik, ellehetetlenedik. Pécsen a Padlásban, Presser Gábor és Sztevanovity Dusán musicaljében a Herceget játszottam, és Maugli szerepét is ott kaptam meg a Dzsungel könyvében, amelyet Dés László és Geszti Péter írt. Mindkét előadást Böhm György rendezte. Nagyon értjük egymást. Ő hívott a József Attila Színházba is, a Cigánykerékbe. A fizimiskám, a habitusom, a lelkem tökéletesen megfelelt a roma közegből kiszakadni akaró cigány festő szerepére. Nekem való a figura. Nem bír a vérével, csupa tűz, csupa érzelem, közben meg kell küzdenie a világgal… és mindez nagyon jó zenével! Nagyon élvezem.”
Ránézésre bárki gondolhatja: az ő ereiben is roma vér folyik. De nem. Apai ágon olasz felmenőkről beszél a család, ő persze erre is csak legyint. Tulajdonképpen mit számít ez? – érződik a szavai mögött.
„Én csak mosolyogok ezen. Elfogadom, hogy megtalál egy ilyen szerep. Ezt hordozza a külsőm. Nem rossz helyzet. Egyébként sokkal sebezhetőbb vagyok, mint amit az arcom mutat. De ki nincs ezzel így? Nem mondtam vele újat. Nekem sokkal fontosabb, hogy így is, ezzel az érzékenységgel is folyamatosan nyitott állapotban maradjak. Mert vannak pillanatok, amikor bezárkózom, és erősen védekezem. Ez nem jó. A szégyennel is meg kell barátkozni, amely sokszor utoléri az embert. A szenvedélyemet viszont kiélem. Nem fojtom el. Teret adok neki, ahol csak lehet. Mindig is kivételes életútra vágytam. Sokféle szépre, csapongásra, és valami nagyon erős középpontra, megmutatni azt, ami csak bennem van, senki másban. Az én életem csak egyszer történik meg, és most ezt élem. A körülmények pedig kedveznek. A Római vakációt is fontos előadásként könyveltem el. Két szálon futott a cselekmény. Hol a film forgatását látta megelevenedni a néző, hol a film történetébe léphetett be. Ennek köszönhetően voltam súgó, díszítő, fodrász, taxisofőr, pincér, rendezőasszisztens, aki olyan hévvel ugrik be bármelyik kisebb szerepbe, hogy mindegyikből nagyot kreál. Pelsőczy Réka rendezte a darabot, akinek Máté Gábor, a Katona József Színház igazgató-főrendezője ajánlott be; erre külön büszke vagyok. Tele volt szeretettel, szakmaisággal az előadás, a legapróbb részletekig ki volt dolgozva. Rengeteg színt tudtunk megmutatni benne.”
Ez kell a jó közérzetéhez. Sok szín, sok lehetőség. Hálás is mindenért, amit kap, mert emberileg is, szakmailag is fejlődhet. Buddhának nem érzi magát. Belső megnyugvás helyett a kételyek viszik tovább az útján.
„Jóban vagyok önmagammal. Élni is tudok. Nekem nagyon kis szabadidő is elég ahhoz, hogy aktívan kipihenjem magam. Nem fáraszt el napi tizenhat óra munka sem. A bizonyítási vágy irgalmatlan erővel munkál bennem. Épp emiatt néha be is görcsölök. Mindenütt meg akarok felelni. Mindenütt a legjobbat akarom nyújtani. Tavaly Portugáliában nyaraltam. A déli naptól visszakaptam az eredeti színemet, hiszen előtte tíz hónapig reggeltől estig csak a színház töltötte ki az életemet. Az első két-három nap még tele volt a fejem, egyedül sétálgattam a tengerparton. Nem volt más gondom, csak az, hogy hol egyek, és mit igyak, melyik étterembe menjek. A hátralevő öt nap már nehezebb volt. Nem azért, mert munkamániás vagyok, hanem mert nem tudtam kiteljesedni. Finomakat ettem, finomakat ittam, napoztam, tizenkét órákat aludtam, de azt is gyorsan megelégeltem. Alig vártam, hogy hazaérjek. Hiányzott a színház.”
Most filmszerepet is kapott. M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor Brazilok című játékfilmjében. Huszonhetedik születésnapján forgatták a film mintaepizódját.
„Nagyon vártam már erre a lehetőségre is. Bevonzottam. A történet vidéken játszódik, egy futballbajnokságon. Áron roma fiú. Na, tessék! Még egy roma! Kijön a börtönből, és elszereti a helyi kemény csávó nőjét. Közben zajlik a bajnokság, a falu lelkésze elintézte, hogy Mátrasirok csapata részt vehessen a játékban. Én vagyok a romák csapatkapitánya, rajtam a felelősség, közben bosszút akarok állni a börtönben töltött egy évért. Kirekesztés, mélyszegénység, igaz történet, groteszk humorral. Elmondani sem tudom, mennyire boldog vagyok, hogy bekerültem a produkcióba. Édesapám érzékenysége, önfejűsége és édesanyám odaadása, kötelességtudata egyszerre munkál bennem, méghozzá irtózatos erővel. Pihenésre, lazításra nem is gondolok. Édes terheket cipelek a vállamon, de majd eljön az a nap is, amikor újra átmulatom az éjszakát. Szórakozni is szeretek. Édesapám nagy duhaj. Mulatós típus. Volt mit örökölnöm tőle...”
Play with style. Ez a felirat a trikóján. Játssz stílusosan!
Ezt teszi ő is.
Erre született.



Böhm György Nagy Dániel Viktorról

„Először egy iszonyatosan rossz darabban dolgoztam vele, amelyben rossz szerepeket kellett játszania, mégsem mondott nemet, elvállalta. A Cigánykerék az ötödik munkánk. Elképesztően érzékeny, varázslatos színésznek tartom Danit. Nagyon szeretem őt. Tudom is, mi áll jól az egyéniségéhez. Ránézek a próbatáblára, és ha ott a neve, felcsillan a szemem: »Jaj, de jó, ma vele dolgozom!« És nyomban jókedvem lesz. Remek színész, mindent meg tud csinálni. Remekül énekel, remekül táncol, és vadállati, ahogy készül egy szerepre. Kérdései viszont vannak. Egymás után tizenhat is. És durcizni is tud, mint egy álmodozó herceg, aki a szomszédos bolygóról érkezett. A Művészetek Palotájában berlini songokat énekelt nemrég. Színész, vérbeli színész!”