►Úgy tudom, ma kezdtétek próbálni a Bűn és bűnhődést Horváth Csabával. Milyen volt az első próbanap?

Zsigmond Emőke: Végül az egyik szereplő betegsége miatt mégsem ma kezdtük, így most még csak annyit tudok biztosan, hogy május 15-én lesz a bemutató a Szkénében, és hogy én játszom Dunyát, Raszkolnyikov húgát. Nagy öröm ez nekem, mert a Vérnász óta, amiben először dolgoztunk együtt Horváth Csabával, izgat a fizikai színház: hogy miről szól, mennyire más nyelvet használ. Azóta figyelem őket, nézem az előadásaikat a Szkénében és akkor is, ha kőszínházban, más társulatokkal játszanak. Érdekes, hogy hogyan tudnak együtt működni, együtt megszólalni az alapvetően prózai, más nyelvhez szokott színészek és a fortésok. Az Oresztészt például a Radnótiban ebből a szempontból is egy jól sikerült előadásnak érzem.

►A tánc egyébként is közel áll hozzád, hiszen középiskolás korodban komoly sikereket értél el, ranglistaversenyeken, diákolimpiákon, nemzetközi versenyeken is dobogós helyekkel.

Igen, hétéves koromtól versenytáncoltam, ez nyilván meghatározó tapasztalat a számomra, de amennyire jártas voltam ebben a műfajban, annyira kezdő vagyok a fizikai színházban. Az az első találkozás, a Vérnászban, amit talán a legjobban szerettem a vizsgaelőadásaink közül, megfogott, ezért is várom most nagyon a Bűn és bűnhődést.

►Aminek úgy vágsz neki, hogy már két, egyetemen kívüli főszerep van a hátad mögött: az Ármány és szerelem Lujzája Budaörsön és Iluska a Nemzetiben. Az előbbiben egy nagyon is mainak érződő szerelmi történet lett a ti Ferdinánd-Lujza párosotokból Bán Bálinttal.

Sokat gyötrődtem ezzel a szereppel, de sokat is adott. És még most is, folyamatosan próbálom építgetni. A napokban beszélgettünk Mészáros Blankával, aki éppen Margitot, egy hasonló fiatal lányt próbál Schilling Árpád Faustjában a Katonában (megosztjuk a bizonytalanságainkat), és az merült fel bennünk, hogy mit is jelent az, ha valaki ennyire vallásos: hitelesen tudjuk-e képviselni ezeket a karaktereket, ha nem vagyunk birtokában annak a tudásanyagnak, ami meghatározó az életükben. Arra jutottunk, hogy érdemes lenne kicsit olvasgatni a Bibliát. Miközben valóban, az is célunk volt, hogyha bejön az előadásra egy középiskolás osztály, nehogy elaludjanak, tudjanak azonosulni a szerelmesekkel, és úgy látom, ez sikerült is. Sopsits Árpáddal tüzetesen végigelemeztük az egész darabot, és ebből az elemzésből sok kérdés adódott, de hát ennek örülni kell, van min dolgozni. Nem ez volt az első közös munkánk különben, az Utas és holdvilágban is dolgoztam vele, amit, úgy tűnik, fogunk még játszani. Árpád képekben gondolkodik. Abban például az volt a víziója a karakteremről, hogy az egy vörös nő, de szerencsére megúsztam a hajfestést (nevet).

►Nagyon más tapasztalat lehetett a János vitéz Vidnyánszky Attilával.

Amikor újraolvastam, az volt az első gondolatom, hogy micsoda egy szemtelen kölyök ez a Jancsi az elején! Hogy valami olyat találtam, amiről nem is gondoltam, hogy benne van. Aztán a próbák alatt rájöttem, hogy Vidnyánszky Attila a mesét akarja színpadra tenni ebből a történetből, én pedig igyekeztem egy olyan Iluskát megformálni, akit ő is szívesen lát a rendezésében, és én is szívesen játszom. Kevés szövegem van az előadásban, azon voltam, hogy az a kevés megfogalmazódjon bennem.

►Amikor Mészáros Blankával beszélgettünk, elmondta, hogy van az osztályban a ti szoros négyesetek: kettőtökön kívül ifj. Vidnyánszky Attilával és Csapó Attilával.

Marton tanár úrnak az a módszere, hogy kiad egy anyagot azzal, hogy foglalkozzunk vele, keressünk hozzá társakat, és mi ennek kapcsán találtuk meg egymást. Aztán persze alakultunk, változtunk, más-más utakat kerestünk, de azért megörülünk annak, ha újból együtt játszhatunk, például a Hamletben.

►Tudnál mondani olyan szerepet az eddigiek közül, amit nagyon közel éreztél magadhoz, és olyat, amit távolinak?

A távolabbira nehezebb példát mondani, mert mindig a közös dolgokat veszem észre és azokból indulok ki. A Vérnászban játszott anyával elvileg kevesebb közös nevezőm lehet, de ott édesanyámban és nagymamámban kerestem meg ezt a közös pontot, és segített a forma is. Megadta a keretet, amin belül már szabadon és bátran kimondhattam ezeket a mondatokat.

►Mivel foglalkoznak a szüleid, milyen közegből kerültél a Színművészetire?

Édesanyám magyartanár, édesapám orvos. Vácott jártam középiskolába. A Boronkay alapvetően reál irányultságú középiskola, de én a kéttannyelvű osztályba jártam, és egyébként is nagyon sok segítséget kaptam az iskolámtól. Hagyták, hogy nyugodtan készülhessek a felvételire. Ami egyébként nem sikerült elsőre, azt hiszem, azért, mert túl magabiztosan, versekkel felvértezve mentem oda, és azokat tartottam magam elé. Zsótér tanár úrnak semmi emberit nem sikerült belőlem kihúznia. Aztán rájöttem, hogy a vers ott csak a közös nyelv, rám kíváncsiak. Másodjára sikerült is a felvételim. A közbeeső egy évet az Új Színház stúdiójában töltöttem.

►Kik voltak rád a legnagyobb hatással a tanáraid közül?

Elsősorban osztályfőnökeim, Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter. Zsótér mindenképpen, és Horváth Csaba is – ők elvetemülten a szakmának élnek, náluk nincs pardon. Úgy érzem, olyan útravalót kaptam tőlük, hogy már nem vagyok elveszett, feltalálom magam, tudok kérdéseket feltenni. Én mindig próbálom megérteni a tanárt, aki éppen foglalkozik velünk, számomra szentírás, amit mond és tesz. Ezt a versenytáncból hoztam magammal, hogy sosem benne keresem a hibát, mert azzal magamnak tennék keresztbe. Eljutottam oda, hogy az értékeket használni kell, mégpedig ésszel, és Selmeczi György tanár úr szavait sem felejtem el: „Ízlés nélkül silány az élet!” Nagy hatással volt rám Lukáts Andor is, az a tiszta színészi gondolkodás, ami őt jellemzi.

►Milyennek látod az osztályotokat? Mennyire működtetek együtt közösségként?

Jó csapat voltunk, tudtunk együtt dolgozni. Már másodév végén létre tudtunk hozni egy előadást, a Diótörőt. Az osztályon belül mindenki elfogadta azt a helyet, ami elsőre neki jutott. Volt ennek persze hátránya is, jobb lett volna, ha néhányan önállóbbak, vagy akár jó értelemben véve önzőbbek lettek volna.
Sajátos helyzetben voltunk amiatt, hogy hozzánk járt ifj. Vidnyánszky Attila. Tiszteletben tartottuk az érzékenységét, ezért a közéleti kérdések az osztály nyilvánossága előtt többnyire tabunak számítottak – legfeljebb szűkebb körben beszéltünk erről. Azt is mondhatjuk, hogy a munkába menekültünk a közéleti kérdések elől, igyekeztünk figyelmen kívül hagyni mindezt.

►Sok előadásban, sok helyen játszol mostanában: Budaörsön az Ármány és szerelemben és a 100 év Orfeumban, a Nemzetiben a János vitézben, a Pestiben a Vízkeresztben. De beugrottál a Római vakációba és a Toldiba is. Most folynak a szerződtetési tárgyalások. Hol folytatnád szíved szerint?

Bár kaptam szerződéses ajánlatot, azon gondolkodom, hogy egy évet kipróbálok így, társulat nélkül, szabadon. Olyan jó volt az idén is, hogy sokféle helyen sokfélét játszhattam. A Nemzeti nagyszínpadán és olyan, közepes méretű színházterekben, mint a budaörsi vagy a Belvárosi Színház, amelyek még mindig elég nagyok a mi aprócska 36-os termünkhöz képest. Játszhattam zenés darabban, újra kipróbálhatom magam egy fizikai színházi előadásban. Nem ismerem annyira még egyik műfajt sem, hogy kipipálhatnám: ez megvolt, ilyet nem akarok többet. A musicalt például még egyáltalán nem próbáltam, bár az a zenei világ elég távol áll tőlem, jobban szeretem a jazzt. A következő egy évben, úgy látom, lesz feladatom. A korábbi, tovább futó darabok mellett jön majd a Bűn és bűnhődés, de játszani fogok a Hairben is, amit Mohácsi János rendez az évad végén a Belvárosiban.

►Ha mégis leszerződnél egy színházhoz, milyen helyre mennél szívesen?

Oda, ahol tudok tanulni, ahol jó közösség van, és nekem is helyem van ebben a közösségben, ahol szükség van rám.

►És mit vársz egy rendezőtől?

Szeretem, ha megadja a kereteket, ha van elképzelése az egészről. Nem jó az, ha két válaszra váró ember néz egymásra. Ha nem kapom meg ezeket a kereteket, önállósítom magam, de ilyenkor nehéz elfogadni a kritikát.

►Ha már kritika: olvasod a rólad szóló kritikákat? (Ahogy utánaolvastam, eddig szinte csak jót kaptál.) És kit kérdezel meg, kinek a véleményére adsz egy-egy munkád kapcsán?

A kritikákat nem mindig olvasom, de azért a végletek, a nagyon jó és a nagyon rossz eljutnak hozzám. Ha kész a darab, kikérem néhány ember véleményét, először is édesanyámét, mert ő ismer a legjobban.

►Játszottál filmekben is. Az milyen tapasztalat volt?

Kamaszkoromban szerepeltem Gárdos Péter filmjében, Az igazi Mikulásban. Aztán, még a felvételi környékén – a táncos múltamnak is köszönhetően – szerepet kaptam A halálba táncoltatott lány című filmben (r.: Hules Endre), ahol László Zsolttal játszhattam együtt. Azóta több vizsgafilmben is szerepeltem, például Visky Ábel Játszótársakjában, amelyben Nagy Zsolttal forgattunk. Remélem, lesz lehetőségem filmezni, nagyon élvezem, és úgy érzem, hogy kiegészítik egymást a színházzal, talán éppen azért, mert annyira más a kettő.

►Kéttannyelvű gimnáziumba jártál, jól beszélsz angolul. Megfordult a fejedben, hogy külföldre menj és ott dolgozz?

Bennem elég erős a hivatástudat, tényleg hiszek benne, hogy itt szükség van a színházra, és szükség van rám is. Nem jó, hogy az emberek otthon ülnek, és gagyit néznek a tévében, amikor olyan színházaink vannak, mint például a Katona vagy az Örkény. De az lenne a jó, ha a médiában is találkozhatnának igazi minőséggel. Másrészt úgy érzem, hogy még magyar nyelven sem mindig tudom megosztani a gondolataimat, nemhogy egy másikon.

►És ha neked felajánlanának egy sorozat- vagy egy reklámszerepet?

Úgy sejtem, hogy leszek én még olyan helyzetben, hogy muszáj lesz reklámot vállalnom. Sose lehet tudni. Nem is ítélek el ezért senkit. Szerencsés vagyok, mert Szabó Erika az osztálytársnőm, akit az ország a Barátok közt Tildájaként ismerhetett meg. Elindult egy dabasi kislányként, évekig játszott a sorozatban, aztán elhatározta, hogy tanulni akar, és – munka mellett – végig is csinálta. Ő egy nagyon egészséges gondolkodású ember, akitől szívesen kérek tanácsot.

►Ha arra a lányra gondolsz, aki lassan öt éve belépett az egyetemre, miben változtál, alakultál a legtöbbet? Merre tartasz?

A legfontosabb talán, hogy egyre jobban tudok figyelni. Igyekszem, hogy ne a magamutogatásról szóljon, amit csinálok, hanem az alázatról. Hogy eszköz legyek, de nekem is szükségem legyen arra, amit csinálok. Hogy tisztán oda tudjak fordulni a szerephez. Egy előadás akkor jó, ha olyan, mint egy szelep, amelyen keresztül kibeszélem magamból a körülöttem lévő világot. Ehhez pedig elengedhetetlen a folytonos figyelem és az alázat.