Színházi kritika – Schiller: Ármány és szerelem
Budaörsi Infó2014 október 13.

Hogy írásom kivehetetlen?
Sebaj! Ki olvasná, mit írok?!

(Friedrich Nietzsche: A toll kapar)

Bizonyára többszörösen elpufogtatott frázis az a meglátás, miszerint egy színházi vezetésnek a második évadja mutatja meg, mire képes valójában. Így történik az idei ősztől a Budaörsi Latinovits Színház esetében is Frigyesi András vezetésével és elképzeléseivel. Az erőgyűjtéssel és felfrissüléssel telt színházi nyári szünet letelte után az első asztalra letett teljesítmény az október 10-én bemutatásra került Ármány és szerelem, a kontinentális dráma egyik legvakítóbb fároszának, Friedrich Schillernek tollából.

Az első előadásnak mindig is gesztusértéke volt van és lesz, ezt az önbeteljesítő jóslat értelmében nem ildomos félvállról venni. Így eshetett a választás egy probatum est darabra. Járt utat járatlanért… Ami már az idők folyamán bevált, és mondhatni közismert, annak segítségével könnyebben lehet minimalizálni az elmaradozó siker lehetőségének potenciálját, vagy csökkenteni a veszteséget. Eme szándék vegytisztán logikus és felettébb racionális: az elején kell elpufogtatni a tűzijáték spektakulárisabb részeit, hogy a végén majd gyufavillantással is győzelmet lehessen aratni a meghódított közönség szívén.

Vagy nem.

De mivel az egyedül a biztos, ami már megtörtént, a premier megtekintése után elmondhatnók, hogy nagyszerű tragédia került kiválasztásra, indoktól és motivációtól teljesen függetlenül.

Mivel igencsak slágerdarabról van szó, nem is a cselekménye okán látogatják lassan két és fél évszázad óta az Ármány és szerelem előadásokat, hiszen azt nagyjából egy magát valamire tartó színházrajongó betéve ismeri, inkább csak az aktualizált interpretáció végett. A kevésbé színházakba járó és így szó szerint járatlan, vagy egyszeri alkalmas érdeklődő nézőnek viszont kissé poéngyilkosnak tűnik az előadás brosúrájában található rövidke, minden bizonnyal étvágygerjesztőnek fogalmazott, pár mondatos szüzsé-szerűségben a végkimenetel elárulása, miszerint a cselekményben található szerelmi szál résztvevőinek utolsó szerepe kihűlt kadáver. Shakespeare Rómeó és Júliájának tiszta oktávja óta minden hasonló fabula csupán csak talmi félhang, jobb esetben karcos moll. De a szerző nem egy tökkel ütött epigon volt, hanem a Sturm und Drang művészeti korszak egyik zsenije, tehát ennek a macskazenének teljesen tudatában volt, és nem a cselekményt szánta központi üzenetnek, hanem a korszak társadalmának vertikális problémáit, ahol a feszültség a magas rangú potentátok és magisztrátusok keltik a polgári öntudatot dédelgető, de politikailag inaktív néptömeg ellenében.

A közügyekkel foglalkozó emberek többségét valójában nem illeti meg az ’államférfi’ elnevezés. Ezek ugyanis igazság szerint nem államférfiak, mert míg az államférfi a derekas tettekre maguknak a tetteknek a kedvéért törekszik, addig a többség a vagyon kedvéért és nyerészkedési vágyból választja ezt az életformát. (1)

A műben minden hivatalt viselő ember a velejéig visszaél a hatalmával, hogy személyes ambícióinak lehetőséget biztosítson. Az emberi jellem egyik rejtett hibakódja, amelyet a hatalom megízlelése aktivál a legtöbbször, hogy felfelé törekszik, és közben veszít a tapintatosságából – és ami még fájóbb –, az együttérzéséből. „A hatalmasok nem ismerik az emberi nyomorúságot, és nem is akarják megismerni” – csendül fel az egyik párbeszédben. A nietzschei ’hatalom akarása’ bizonyos társadalmi pozíciókban felerősödik. A miniszterelnök valódi keresztapaként viselkedik, amikor is közeli családtagjait, jelen esetben a fiát, akarja befolyásos pozíciókba tolni, így koncentrálni a családi hatalmat, dinasztia ábrándját kergetve. A főkamarással egy követ fújnak, de csak a lupus amicitias végett. A farkasok csupán önös érdekből alkotnak munkacsoportot, miközben nem felejtik el figyelmeztetésképpen egymásra vicsorgatni beretva éles fogaikat. A vikárius segít a ’kettős könyvelésben’, és részt kíván a koncból, a miniszterelnök hercegi címekre aspirál, a főkamarás bagatell ügyben forral bosszút. A capite foetet piscis, avagy az ember lába azért büdös, mert a fenekéből nőtt ki.

Hogy a plutokrácia volt-e előbb vagy a kleptokrácia? Tyúk vagy a tojás tipikus kérdésköre. Ez a felső szintű szarka-izmus nem ismeretlen a politika több ezer éves művelése óta, éppen ezért mindig szem elé kell tárni, hogy – jobb később, mint soha alapon – egyszer felismerjék az elszenvedők, hogy ez se nem helyes, se nem gazdaságos magatartás a nép számára. Molnár Csaba jól alakítja, mondhatni túl meggyőzően a nevetéseket kicsikaró clown szerepű főkamarást, ez is erősíti a maffiokrácia sejtését, miszerint az állam pénzügyeinek intézője, ha buggyant, ugyan mi a frászt keres ott, ha csak nem valaki valakije? És még szót se ejtettünk a kompetenciáról, vagy a kis foltocskáról a baba popsiján… Eme hübriszes túlsúlyt csupán a decens apa kompenzálja, habár őt is megszédíti végül a pénz, a hatalom fizikailag is tapintható elsődleges kiváltója.

És ha már az aktualitást esetlegesen sejthetjük is a mű kiválasztásában, az üzenetét nem nehéz kikövetkeztetni; ez esetben előnyben van az, akik a szenvedélyes szerelem sötét vermébe egyszer Petőfisen belepottyant.(2) Az ármánygyártó vikárius az amour physique aspektusából közelíti a célszemélyt, míg az amour passion elszenvedője maga a szerelmespár. Előbbiből ezért törnek fel racionális és logikus cselekedetek – még ha önzőek és etikátlanok is – utóbbiakból a szélsőséges szenvedély, amely az előzőnek antipódusa; hiszen az emóció egyik ismérve, hogy a pillanat hevében verik ösztönösen a vasat, így az nem válhat edzetté, még ha a kellő formáját meg is kapja. A szenvedély meggondolatlan, könnyen befolyásolható, tkp. kiszámíthatatlan, éppen ezért szélsőségekre felettébb hajlamos. De emberi részünk! A szenvedély éppen úgy értelme életünknek, mint az értelem, a mértéktartás és a megfontolt védekezés.(3) A szerelem, amely egy kardinális szenvedély, tehát nem egyszerű dolog. Mondhatni a kognitív képességek entrópiájaként is értelmezhető. Minden bonyodalom, kár és kellemetlenség megelőzhető lett volna, ha Schiller az egyik szcénában leültette volna a szerelmeseket, és beszélgetni hagyta volna őket, ezzel megelőzve a félreértéseket és a szándékos allúziók által keltett további tragédiákat. De akkor nem lenne értelme a darabnak, ugyebár, és nem lenne igazságtartalma Publilius Syrus 22-es szentenciájának: szeretni és megmaradni okosnak, csak az isteneknek adatott meg.

Kiforrott ízlésre és megfontoltságra utal az a tény, hogy az eredeti szöveget a jelen nyelvezetéhez frissítették, de viszont a jellegzetes schilleri pátoszhoz nem nyúltak; amiért néhol a helyzethez képest túl emelkedett a dialógus, de hát ez a szerző manírja, kvázi védjegye.

A Latinovits Színház díszlettervezője igazi megosztó hatást képes produkálni, immár sokadik alkalommal. Hol kedvére tesz a befogadónak, hol ellenére, de sosem hagyja közömbösen. Munkára serkenti a néző agyát, nem óhajt altatni. Ebben a darabban sokáig kellett törni a fejet, mi értelme egy sportpályáról ismerhető nézői karzatot beleimplikálni az előadásba. Talán sportot akarnak űzni az ármányból, netán a szerelemből? Később kiderül, hogy a vastraverzek és zártszelvények kusza lépcsőzete felettébb találékonyságra buzdítja a dramaturgot. Ez egy igazi integrált díszlet. Hol fürdőkád, netán akvárium, ülő- és fekvőalkalmatosság, netán koporsó; sajnos a hírhedt Kill Bill öklöző jelenete nélkül, holott az a legerősebb jelzése lenne a szimbólumnak. Nehéz lehet összeszerelni és allokálni, és erre rátesz egy lapáttal, hogy a színészek a játék folyamán bőszen aprítják. Ennek ellenére igen találékony, és felettébb ötletes.

Mindenképpen szóbahozást érdemel az öltözet témaköre, amely ugyebár a díszlet azon része, amelyet a színész magán hord, hogy ne pőrén látszódjon a színpadon. El kell ismerni, Budaörsön a mindenkori vezetés sosem adott magas prioritást a kosztümöknek, holott mint meghatározó díszlet-elem (sic!), ekvivalenciában van a többi tárgyi elemmel, amelyek segítenek a nézőnek behatárolni a teret és az időt. Igaz, hogy a posztmodernitásban nincs kitüntetett pont, és a pluralizmus szárnyalása megengedi, hogy vegyüljenek a dimenziók; ez esetben a Latinovits Színház teljes mértékben korszerű és naprakész, tehát posztmodern. Mit számít, hogy melyik szereplő, milyen öltözetet visel, ha hozza a szerephez méltó alakítást. De legalább szemiotikailag legyen hiteles! Irodalmi viszonyok között az öltözködés három oka: szemérem, divat, klíma.(4) És ami még fontosabb: jelzés. Jelzés arra, hogy a viselő hova tartozik, legyen az társadalmi, gazdasági, munkaköri okból kifolyólag fontos szignum. Bán Bálint szerelmetes karakteréről többször kihallik az előadás alatt, hogy ő valójában egy hadfi. De ha már az, akkor tűnjön is annak, legalább jelzés erejéig, mondjuk egy epolett viselésével olykor.

S ha már szóba került a turbékoló szerelmespár férfi tagja, nem hagyható figyelmen kívül a leány sem. Zsigmond Emőke meggyőző, szívből játszó fiatal hölgy – ami egy nulla-kilométeresnél a nyilvánvaló kvalitás ismérve – nem tehet róla, hogy Lujza a szerző alkotófolyamatának sorjájától nem lett hiteles: férfi író csak nagy ritkán talál bele a női lélektan rejtélyeibe, a női auktorok pedig pirulva hallgatnak felőle. Lujza kamaszkorú lánylény, ún. bakfis. Ennek ellenére talpára esett, öntudatos, karakán, és mindig kellően alátámasztott véleménnyel bír, szép kort megélt bölcselőket is meghazudtoló filozófiai mélységekben tartózkodik olykor, de pillanatok alatt átnyergel (vagy átesik) a túloldalra, és csacsi butaságokra hajlik. Úgy érzi a néző, hogy egy ilyen pallérozatlan, de mégis éles eszű common sense tulajdonos (JPÉ) (5) sebezhetetlen, ennek ellenére az első adandó alkalommal belefut a vasvillába, hagyja azt magában forgatni, majd ismét kiosztja az eszet, végül tudta nélkül rezelnek neki. Schiller alig 24 évesen írta a darabot, nem csoda, hogy a többi karakter kidolgozásra volt több ereje és tapasztalata. Ezen a reparálhatatlan jellemhibán semmilyen színésznő nem tud segíteni, viszont jól lehet előadni, ami ebben a szereposztásban makulátlanul sikerült is.

Ahogy maga a mű és hozzá a dramaturgia, a színészpaletta sem érdemel semmilyen mértékű gáncsot, mindenki remekül teljesít, a legjobbat hozzák ki magukból, a profizmus libabőrözi a nézőt. Trokán Péter megkapó doyen, fajsúlyt ad személye a felvilágosodás kori Jockey Ewing-nak, Szalay Mariannába lassan az egész város beleszeret, olyan könnyedén exponálja a természetes női báj minden mozzanatát. Az elmaradhatatlan Urmai Gábor ’hesseni’ apukaként még a hippi korszak előttről származó Let the sunshine in opussal hívja fel a nagybecsű figyelmét, hogy nem csak a háború mehet az ember fiához, hanem el is vihetik őt oda. Bán Bálint is megmutatja, hogy nemcsak árja skandinávként tud helyt állni, mint szerencse kabala. De ha mindenkit felsorolnánk, aki kivette a részét eme nagyszerű előadás színrevitelében és annyi mondatban, amennyit minimálisan megérdemelnének méltatásként, a következő előadásig is koptathatnánk a pennát.

A színész a középső szeme annak a láncnak, amely a szerzőt a nézővel összeköti, míg a kritikus olyan zenész, aki borotvával hegedül a színész nyakán. Nagy öröm bevallani, hogy jelen sorok szerzője cseppet sem konyít a hegedűhöz, de még a zsilettpengéhez sem! Éppen ezért egy szóval fejezi ki értékítéletét az előadással kapcsolatban, és kéri az érintetteket, hogy legyen oly’ szívesek, hogy osztozzanak rajta: KIVÁLÓ!

Ama bizonyos gyufavillantásról pedig csak annyit: egy igen erős kezdés magasra helyezi a mércét a további előadások részére, amely így nagyobb rizikófaktort determinál. Felülmúlni a kiválót: mi nézők ebben csak reménykedhetünk, a színházi gárda viszont tudja, hogy képes rá. Ennyi nekünk elég, hogy tűkön ülve várjuk a következő kilenc bemutatót!