A magánélet misztériuma gyakran megfejthetetlen, és Harold Pinter nem tartozik azok közé, akik könnyű megfejtést – egyáltalán megfejtést – kínálnak. Hazatérés című, 1964-ben írt színműve a cselekmény külső burkát tekintve ugyanolyan rejtélyes, mint legtöbb darabjáé. Ez a tény csak azokat vonzza, akik nem kedvelik a színházban a túlságosan egyértelmű dolgokat és a csinos csomagocskában hazavihető, piros masnival átkötött tanulságokat. Pinter kíváncsivá tesz, gondolkodóba ejt és kifejezetten nyugtalanít. Igazi drámaíró, a legjobbak közül.
A Hazatérésben az apa – valamikor hentes volt – osztja meg észak-londoni lakását taxisofőr öccsével és két fiával, akik közül az egyik „melós” és bokszedzésre jár, a másiknak bizonytalan a foglalkozása. A harmadik fiú, Teddy évekkel korábban Amerikába költözött, egyetemi tanár, nős, három fiú apja. Ő az, aki hazatér a feleségével, gyermekei anyjával. Látogatóba. De Ruth, a feleség, aki itthon, a házasságuk előtt fotómodell volt, nem megy vissza a kertes-úszómedencés amerikai otthonba, hanem a londoni családban marad. Mint nő, feleség- és anyapótlék, szexuális szolgáltató és – eltartása fejében e szolgáltatás kiterjesztésével – kereső is.
Miért? Mik a kölcsönös döntések indokai? Pinter nem ad kódot a megfejtéshez. Minden rejtetten, láthatatlanul történik, a kiismerhetetlen irritációk, elfojtások, frusztrációk, megalázások, szeretethiányos gyűlöletek, kegyetlenségbe burkolt sóvárságok, alá- és fölérendelt hatalmi manipulációk mozgatják a szereplőket, mint a szerző legtöbb darabjában. Valaha ezt nevezték meghatározatlan tárgyiasságnak. De mondhatunk diffúz szorongást, labilitást, bizarr bizonytalanságérzést is.
A Budaörsi Latinovits Színház helyes kis stúdiószínházat kerített el a színpadán. A szűk játéktérben vastraverzes helyiség, pislogó csupasz villanykörte, lépcső az emeletre, alatta hálóhelyszerű sufni (a tervező: Zöldy Z. Gergely), ami lumpen életmódra utal, noha Sam, a taxis luxusutasokat fuvaroz a limuzinon, Lennynek, a bizonytalan egzisztenciájú, fineszesebb testvérnek pedig, úgy tűnik, lányok futtatásából nem esik nehezére ígéretet tenni Ruthnak egy háromszobás lakás fenntartására. Persze, hogy a szereplők szájából mi igaz, mi nem, az erősen kérdéses, bizarr-kegyetlen, provokatív meséik valóságtartalmát illetően éppoly nehéz eligazodni, mint akkor, amikor – például – Max, az apa egyik pillanatról a másikra leringyózza előbb még könnyes áhítattal ajnározott néhai feleségét.
De nem is a külső miliő lényeges, hanem a belső. A rendező Berzsenyi Bellaagh Ádám színvonalas, összehangolt szereposztást produkál, a játék alapminősége és szakmai színvonala nem hagy kívánnivalót maga után. A lényeggel azonban baj van, mintha a darabot nem Pinter, hanem egy egyértelmű szerző írta volna. Ami sejtetés, az előadásban direkt. Ami irracionális, az közönségesen hétköznapi. Ami bizarr, az lapos. A darabban szavakkal ölnek, a színpadon a fizikai brutalitás nyomában vér serken. Ruth elkurvul a szemünk láttára – két pasival szendvicset játszik, vetkőztet, széttárt lábbal a fekvő Lenny fölé áll –, ami itt így érdektelen. Csak a belső elmozdulást kellene érzékelnünk. Ha elmozdítja a lábát – és közben mondja is, hogy ezt teszi –, annak miniatűr mozdulattal kell erotikusnak lennie. Ha ehelyett szétterpeszt a lépcső tetején, és a férfiak alá állnak, az nem Pinter, hanem legjobb esetben is Michael Frayn.
Lukáts Andor így is közel kerül Max egyszerre nyers, szentimentális, gyengét játszva önsajnáló, szikkadt patriarcha-terrorista figurájához. Dióssi Gábor az örökké letorkolt, rejtetten feminin Sam egyetlen lázadó mondatát izgatott némajátékkal készíti elő. Géczi Zoltán kissé elsápasztja a provokáló Lenny arcátlan pimaszériáját. Nagy Dániel Viktor egyszer nagyképűsködéssel, egyszer sértett önérzettel árnyalja a bumburnyák bokszoló Joeyt. Ilyés Róbert és Szalay Marianna játéka a felfogás foglya. Teddy durváskodással kompenzált gyöngesége és Ruth kibontakozó szajhasága egyaránt az általános klisészínjátszás martaléka lesz. Pedig ők is, akár a darab többi szereplője, frusztráltak és élettanilag impotensek, történetük a metafizikai kilátástalanság börtönébe van zárva, csakhogy létezésük pinteri kódját banális kulccsal nem lehet megfejteni.
[…]

(a két előadásról szóló cikkből csak a Latinovits Színház Hazatérés-éről szóló részt idéztük)