Balla Esztert a nézők jól ismerik a siker-musicalekből és a mozivászonról. Egyszerre végezte el a középiskola harmadik és negyedik osztályát, hogy korengedménnyel felvételizhessen a Színművészetire. Az egyetem után filmek és színpadi szerepek várták. Azóta is a zenész színjátszás „élvonalába” tartozik, és szinte minden tini tudja, hogy ő a mackólány a Kontrollból, és a kis copfos a Moszkva térből. A színésznő idén lett huszonöt éves. Energikus, derűs, felelősségteljes, tapasztalt és – bevallása szerint – mégis sokszor bizonytalan.

- Tudod, minden évben, amikor eljön a szülinapom, összegzem az életemet, és nagy terveket szövögetek… Végigveszem mit sikerült elérnem, elindítanom, és mire vágyom még. Nem készülök én erre előre, csak valahogy az évforduló mindig elgondolkodtat – pláne a huszonötödik.
- Nagyon sok mindent elértél már ilyen fiatalon: film, színház, szakmai elismertség…
- Mégis sokszor azt érzem, hogy lecsúszom mindenről. Annyi mindent kellene még csinálni, tanulni! Például egy csomó hangszeren szeretnék játszani... Tudok fuvolázni, egy időben gitározni tanultam, most dobolok. Igaz, hogy még csak pár hónapja kezdtem el, de imádom.
- A dob nem szóló hangszer, ahhoz kell egy zenekar…
- Pont az tetszik benne, hogy egy olyan hangszer, amivel a háttérben maradok, de közben mégis meghatározó része a zenekarnak, hiszen a zene alapját adja. Dobolni teljesen más, mint eljátszani egy főszerepet. Itt élvezem, hogy a háttérben vagyok, hogy sok múlik rajtam, de mégsem én viszem a vállamon az egészet.
- Miről érzed, hogy még lecsúszol?
- A zene-tanulás mellett a tánc hiányzik a legjobban életemből. Fontos lenne, hogy tudjak bánni a testemmel. Emellett a tánc fegyelmet ad, és nem csupán a testet alakítja, hanem lelket is. A főiskola ugyan adott valami alapot, de utána Kaposvárra kerültem, ahol egyáltalán nem táncoltam. Az ember azt gondolná, hogy a zenés műfajhoz hozzá tartozik a mozgás is, de sajnos még az a felfogás uralkodik, hogy úgyse tudnak táncolni az énekesek, ezért rendezők meg sem próbálják. Volt olyan eset, amikor kifejezetten kértem, hogy hadd táncoljuk, ne csak énekeljünk, és körülöttünk meg ropja a tánckar - de ott is győzött az előítélet, hagyjuk csak a profikra a mozgást.

A Színművészeti után Eszter a Kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött. Talán a sors, talán a szerencse, hogy ezzel a döntéssel a fiatal színésznő – aki ebben városban töltötte egész gyermekkorát – hazakerült, és a családi fészek nyújtotta biztonsággal a háta mögött vágott be a nagybetűs színházi életbe.

- Nagyon boldog voltam, hogy odakerültem. Tudtam, hogy jó helyen vagyok. Az osztályomból, mivel musical szakosok voltunk, többen az Operettszínházba kerültek, de sokaknak csak a bizonytalanság maradt. Akkor én már jártam le Kaposvárra, szerepeltem négy előadásban, és mikor az igazgató, Babarczy László hívott, boldogan mondtam igent. Egyszerűen tudtam, hogy nagyon jó lesz. Persze szerencsés is voltam, mert – hála az igazgatómnak, aki mindig figyelt rám – sok jó szerepet kaptam. Sokat tanultam, és sokat tanítottak Kaposváron. Főleg a kollégák segítettek. Sok prózai szerepet kaptam, nem egyszer nyilván pedagógiából. Hatalmas „vizsga” volt a Noszty fiú esete Tóth Marival című előadás, ahol a címszerepet kellett eljátszanom, egy szintén fiatal és a főszerepek terén szintén kevéssé tapasztalt Noszty fiú mellett. Nagy feladat volt mindkettőnknek. Aztán jött egy még emlékezetesebb munka, a Lila ákác, Léner András rendezésében. Nagyon-nagy szabadságot kaptunk a szerepformálásban, és rengeteget gondolkodunk, alkottunk együtt Nagy Viktorral és a többiekkel. Nehéz próbaidőszak volt, küzdelmes, tele kérdésekkel, de hihetetlen színházi, és alapvető szakmai élményekkel gazdagított. Ez volt az első stúdiószínházi munkám, addig mindig nagyszínpadon dolgoztam. Nyugodtabb volt a légkör, összetartóbb a társaság, élveztük a munkát.
- Milyen visszajelzéseket kaptatok?
- Amikor a kollégák megnézték, akkor többen mondták, hogy „ennyire jót még nem láttak tőlem”, ami persze nem egyértelmű dicséret – ezért is merem elárulni – mégis megerősített abban, amit éreztem, hogy most történt valami nagyon jó a pályámon, valami nagyon jó – velem. A Lila ákác előtt sok zenésben játszottam, olyan nagy színészek oldalán, mint Molnár Piroska és Spindler Béla. Dolgoztam Bezerédy Zoltánnal, aki megtanított arra, hogy a dalszöveget is prózaként kell kezelni, értelmezni, megragadni, végiggondolni. A színpadi rutint pedig Babarczy Lászlótól tanultam, hogy mi az, amit egy színésznőnek alapvetően tudnia kell a színpadon. Tényleg sok mindent kaptam Kaposvártól, de gyakran elvitt a kelekótyaság, a bohózatokban könnyen megtaláltam a helyem. Azt érzem, hogy igazán komolyan még nem tudtam gondolatokat közölni, vagy csak nagyon ritkán. A Lila ákác volt az első, ahol a nézőtéren sírdogáltak meg nevettek is, ahol olyan visszajelzéseket kaptam, ami engem igazolt.
- Miért jöttél el Kaposvárról?
- Nem tudtam magam tovább képezni, éreztem, hogy kezdek visszafejlődni. Az is sokat nyomott a latban, hogy egyértelművé vált: az ének terén is szükségem van még tanulásra. Kevés volt az az idő a főiskolán, amit Bagó Gizellával, a mesteremmel töltöttem, és technikailag nem volt biztos a hangom. A két város közti távolság pedig jelentősen megnehezítette, hogy rendszeresen járjak órákra. Ráadásul Kaposváron én mindet énekeltem. Egy énekes általában csak a saját hangfekvésének megfelelő szerepeket vállal, vagy inkább azokat osztják rá. A színházban ezt persze nem veszik ilyen szigorúan. Nekem ugyanúgy kellett nagyon mély hangfekvésű szerepeket énekelnem, mint koloratúrt. Ha be kellene sorolni valahová, akkor én lírai szopránnak számítok. Mégis Chicago-t játszom a Madáchban. Az tényleg egy olyan alt szerep, ami nem az én hangomnak való.

- Hogy tudsz erre felkészülni?
- Amíg Kaposváron voltam felszaladtam a vonattal, aztán valahogy bedörmögtem magam, és elénekeltem. De általában lerekedtem a végére. Nem is lerekedtem, hanem elfáradt a hangom – tehát éreztem, hogy nem kényelmes. Tulajdonképpen megvan ez nekem, képes vagyok rá, csak nagyon komolyan kell venni a felkészülést. Három nappal az előadás előtt elkezdek skálázni, és „lefelé tornáztatom” a hangom.
- Prózai szerepekre is készülsz ennyit?
- Arra nem, pedig ugyanúgy kellene… Nincs bennem elég fegyelem… egyelőre.
- Hogy fogadta Babarczy László, az igazgató, hogy eljössz a színházból?
- Be kell vallanom, hogy tartottam tőle, hogy mit fog mondani, de jól fogadta. Többször beszélgettünk már előtte is arról, hogy én inkább énekesi karriert szeretnék. Bár mikor lediplomáztam azt sem tudtam, mit akarok a világtól, de zene már akkor is biztos pont volt. Mivel Kaposvár prózai színház – ezt ő mondta ki ilyen konkrétan –, így nem a legmegfelelőbb hely egy énekesi karrierhez. És ennek szellemében éltük le ezt a pár évet.
- Voltak ajánlatok a kezedben, vagy csak a bizonytalanság várt?
- Abban biztos voltam, hogy a Chicago-t tovább játszom a Madáchban. Addigra forgattam már egy-két filmet, ezért tudtam, hogy nem leszek teljesen ismeretlen a fővárosban. Beszéltem két igazgatóval, akik nemet mondtak, aztán volt, aki azt mondta, hogy a fejébe zár, tudja, hogy vagyok, és majd talán egyszer hív. Bizonytalan volt a helyzet, de tudtam, hogy itt van Bagó Gizella, az énekmesterem. Ő nagyon biztos háttér nekem, budapesti anyukámnak is szoktam hívni.

Eszter két olyan sikerfilmben is játszott, amelyeket azóta már kultusz-filmekként emlegetnek. A Moszkva térben ártatlan, szerelmes bakfist formált meg egy csapat vad fiú között; a Kontrollban pedig a metró jelmezes tündérlánya szerepében alakított emlékezeteset.

- Imádom a filmet. Azért mert itt is, akár a táncban, nagyon fontos a fegyelem meg koncentráció. A színházban sokan mással foglalkoznak, beleszólnak egymás dolgába, mert van idő, hetek, akár hónapok is. A filmnél minden érzékemmel jelen kell lennem, tudnom kell a jelenetet, ügyelni minden mozdulatra, hogy ne takarjak ki semmit, pont oda álljak, ahova kell, és mondani, érezni, időre, pontosan. Nagyon izgalmas. A Kontoll-nál fantasztikus volt a csapat, mint egy szorgos hangyaboly. Török Ferivel is nagyon jó volt dolgozni a Moszkva térben, tudta mit akar, és meg is csinálta. Kicsit nehezebb, ha a rendező nem elég felkészült, de az ember ott is megtalálja, hogy ki az, aki segíthet.
- Ha választhatnál inkább két színházi premiert szeretnél a következő évadban, vagy két filmszerepet?
- Megfigyeltem, hogy nálunk általában, ha valaki kap egy vagy két nagyobb filmszerepet, felkapják. Címlapokra kerül, jobban megismerik az emberek, jobban odafigyelnek rá. Aztán jön a többi film, kisebb-nagyobb szerepek. Érdekes módón nálam ez nem így volt. Engem a Kontroll után egy újság nem keresett meg. De nem bánom. Nagyon örültem, hogy megismertek az emberek az utcán, vagy a buszon, de nem hiányzott a felhajtás. Velem nem indult el a filmes lavina sem – forgattam azóta kisfilmet, tévéjátékot, apró epizódokat, de nem kapkodnak utánam.
- Szeretnél a címlapokon lenni?
- Bizonyos újságok címlapján szívesen szerepelnék, ha felkérnének. Sajnos, itthon egy címlappal az ember elronthatja a szakmai imázsát… Sokan azért nem dolgoznak valakivel, mert ha már ennyire felkapták, akkor „el van használva” az arca. Az emberek emiatt vesztik el az értéküket.
- Meg tudod ítélni, hogy mi a jó és mi a rossz? Mit kell elvállalni, és mi az, amit nem szabad?
- Azon vagyok. Nem akarom kitenni magamat ezeknek a viharoknak. Nem vágyom a „sztárságra”, és bízom benne, hogy jól döntök a felkéréseket illetően.

Balla Eszter a fővárosban is megtalálta a helyét. Merészen vállalta a szabadúszást. Nem tartozik egyetlen társulathoz sem, négy különböző színházban játszik: a Madách Színházban, a Nemzetiben, a Játékszínben és a Kecskeméti Katona József Színházban. Énekes és prózai szerepek egyaránt megtalálták. A színpadon láthatjuk magas sarkúban, neccharisnyában, szexisen; bő szoknyában, népiesen; visszafogott kosztümben, elegánsan. Eszter nőiessége sokoldalú és sokszínű. Civilben edzőcipőben, pulcsiban szaladgál, és – talán a kerékpár miatt – inkább a farmert részesíti előnyben.

- Azt mondta nekem valaki, hogy az utcán nem lehetne megismerni, hogy színésznő vagyok. Örültem ennek a megjegyzésnek. A karaktereket kiélem a színpadon, megpróbálom őket megfejteni, kiismerni, ami nagyon izgalmas. Az életben már egyáltalán nincs kedvem játszani. Figyelem az embereket, mert nagyon érdekesek. Egy szerep megformálásakor ezekből szedem elő az alapokat, nem csak magamból. Lopkod mindenki, hát mi is. Gondolkodom, figyelek, magamat is figyelem, és közben próbálok minél színesebben élni, sok mindent csinálni.

- Mit szeretsz legjobban a színházban?
- Lehet, hogy ki fogsz nevetni, de a színház szagát szeretem. Azt a pillanatot a takarásban, mielőtt belépek a színpadra – általában bohóckodni megyek be… a Chicago is bolondos, legalább is én arra veszem a figurát. A Te édes-ben végképp a komédiázás a cél, a Holdbéli Csónakos a Nemzetiben egy nagyon szép, komoly mese, de nekem általában a vidám szerepek jutnak, és én imádok bolondozni. Szóval nagyon szeretek a takarásban állni, és imádok bemenni, még akkor is, ha izgulok. Szeretem, amit csinálok. Nemrég beszélgettem egy-két általános iskolai osztálytársammal, és annyira szomorúvá tett, hogy még mindig van olyan kortársam, akinek fogalma sincs, hogy mit szeretne kezdeni az életben. Nekem annyira könnyű volt. Persze, ha a napi küzdelmekre gondolok, akkor azt mondom, vannak nehézségeim, de mégis szerencsés vagyok, hogy azonnal felvettek. Aztán az élet hozta a feladatokat – jobbnál jobbakat.
- Aki nem találja a helyét szerencsétlen, vagy nem elég határozott?
- Nem tudom, mert nem ismerem ezt az érzést. Beszélgetek emberekkel, akik elvégeznek iskolákat, de közben tudják, hogy nem azzal akarnak foglakozni. Sokan leélik úgy az életüket, hogy utálják, amit csinálnak, vagy csak úgy elvannak vele, de kevesen vagyunk, akiknek megadatott, hogy a kettő összeér. Remélem, hogy nem kell soha mást csinálnom, mint ezt.
- Mi az, amit nem szeretsz a színházi világban?
- Ha erőszakosak. És az amatőrséget. Ha valakivel nem tudok megbirkózni, akkor feladom, és megoldom úgy, ahogy tudom. Nem szoktam vitatkozni. Olyankor az a fontos, hogy nekem korrekt legyen, és profi.
- Te profi vagy?
- Nem vagyok profi, de arra törekszem. Sokszor nem tudok határozott és igazságos lenni, és tudom, hogy nem mindig ragaszkodom az elveimhez, de szeretek pontosan dolgozni. Időben elkezdeni, nem elmarháskodni a próbát, és hasznosan vitatkozni – sokan nem tudják, hol a határ.
- Látsz esélyt arra, hogy itt Magyarországon elérd azt, amit szeretnél, vagy inkább elmennél külföldre?
- Nagyon szeretnék külföldön dolgozni, de biztos, hogy visszajönnék. Én szeretnék itt élni. Ez is motivált, hogy eljöjjek Kaposvárról - azt éreztem, hogy onnan képtelenség elindulni külföldre. Váltottam, felköltöztem a fővárosba, tanulok, és járok a meghallgatásokra. A külföldi „musical-gyárakban” úgy válogatnak, mint egy filmre, ha nem vagy olyan karakter, akkor nem kapod meg, mert nem az kell a nézőknek. Azokban a nagyszabású előadásokban, amelyekben a kollégáim szerepeltek, nincs szükség színészi kreativitásra. Van egy pontos koreográfia, és úgy megy oda a színész, hogy ő csak egy báb. Az a lényeg, hogy tökéletesen énekelje a szerepet. Megfizetik ugyan, de sokan szinte menekülnek haza, mert annyira idegölő. Hetente nyolcszor egymás után ugyanazt, ugyanúgy – másfél évig. Mindenképpen szeretném kipróbálni, de tartok is tőle.

- A tökéletes énekléssel biztos nem lenne baj – a prózai szerepekben azonban sokan kritizálták a beszédedet, amivel állítólag te magad sem vagy elégedett.
- Tudom, hogy rémesen beszélek, egyrészt ezen dolgozom, másrészt nagyon bírom a kritikát. Főleg ha igazságos a kritika Ez nem esik rosszul, mert tudom, hogy még sokat kell tanulnom. Sokat gyakorolok, minden nap felolvasok, beszéd-gyakorlatokat végzek. Emellett a hangképzés is segít, hiszen az éneklés olyan, mint egy edzés megdolgoztatja az izmokat – tehát mindegy, hogy utána énekelsz vagy prózai szerepet játszol. Úgyhogy tudom, ez nagyon ciki, de dolgozom rajta. A táncolás is ilyen, hogy ha nem tudok úgy mozogni, akkor nézőt fosztom meg az élménytől. Nem engedhetem meg magamnak, hogy botladozzak a színpadon, nekem az a feladatom hogy olyan élményt nyújtsak, ami értékkel bír. Sok művész van, aki csak kapni akar, tapsot meg elismerést, és van, aki csak adni akar, én az utóbbi szeretnék lenni. Egyszerűen adni kell. Ezzel kell foglalkoznom, meg a testemmel, a hangommal, mert az a feladatom hogy közvetítsek valamit, és azt úgy tudja az ember, ha minél több dolog a kezében van: tudás, tapasztalat, kondíció.

Balla Eszter huszonöt évesen sokat megélt, felnőtt ember, tele tervekkel, a háta mögött komoly döntésekkel, mindeközben egy ártatlan fiatal lány, aki naivan áll a világban, és töretlenül hisz a jóságban, és az emberekben. Az élet pedig a tenyerén hordozza… talán, mert megérdemli.