Írások
Kékkovács Mara nemrég az egri Agria Játékokon vendégeskedett a Hair című musicalben, Sheila szerepében. A lázadó szerep azonban csak a színpadon az övé. Mara szabadidejében olvas, kirándul vagy hazaugrik krumplit szedni szülővárosába, Békésre.
- Mit szóltál az egri felkéréshez?
- Ezen a nyáron az összes fellépésem augusztusra esett, ezért boldog voltam, hogy előtte megtalált ez a feladat. Ráadásul én imádok nyáron dolgozni. Egészen más hangulata van, mint egy kőszínházi munkának évad közben.
- Örülsz, hogy végre kiszabadulsz a négy fal közül?
- Ezt azért így nem mondanám, de tény, hogy más hangulata van a szabadtérnek. Az Operettszínházban sokféle darab van a repertoáron, így egyáltalán nem unatkozunk, meg persze akad egy-két szabad este is. Szeretem a nyarat, a szabadtéri színházakat, és emellett külön örültem Egernek, mert nagyon szeretem a várost. A Hair-ben az volt a legjobb, hogy mindenki mindig együtt van a színpadon. A színházi darab kicsit más, mint a film, ami később is készült. Egy helyszínen játszódik, egy parkban, oda jár ki esténként, és ott él napközben a törzs. Sheila sem pontosan olyan, amilyennek a filmből ismerjük. Ebben a változatban én vagyok Berger nője - de míg én halálosan szerelmes vagyok belé, ő csak úgy elvan velem. Sheila kilóg a csapatból, mert - a darabból is kiderül - máshonnan, más környezetből való. Ő nem tekinti otthonának a parkot, fontosak neki ezek az emberek, de kötődik az rendes, polgári élethez is. Ő is lázadó fiatal, de egyetemista, aki úgy lázad, hogy össze akarja kovácsolni a többieket egy közös ügy érdekében. A szabadságról, a szeretetről, a békéről énekel, és próbálja magával vinni ezeket a fiatalokat, hogy ne csak a tengés-lengés legyen, hanem ez egy összefogott, erős csapat, akikkel talán el lehet érni valamit. Egy igazi aktivista. Nem egészen illik a bandába, ki is gúnyolják ezért, de mégis nagyon fontos neki, hogy a törzs tagja legyen…
- Te is "kilógtál" az egri társulatból?
- Igen… egy kicsit hasonlóan indult a kapcsolatunk… gondolkoztam is, hogy a rendező, Csizmadia Tibor, mennyire pszichológus-módon osztotta ezt a szerepet épp egy vendégre. Egyébként talán az első héten volt érezhető valami ilyesmi, de azóta teljesen megszűnt a "kívülállás".
- Sok olyan fiatal színész játszik az előadásban, akikkel te szinte együtt jártál a Főiskolára.
- Igen, a Máté osztály - akik közül többen szerződtek Egerbe - egy évvel később diplomázott, mint mi a musical-szakon. De érdekes módon alig ismertük egymást. Valószínűleg azért, mert én nem voltam koleszos. A kollégisták együtt töltötték a délutánokat és estéket, voltak nagy kollégiumi bulik, amiből én kimaradtam. Egyébként pedig a harmadik és negyedik évben már inkább kifelé kacsingat az ember, az első két évben meg el van foglalva azzal, hogy megvalósítsa önmagát, és ne essen ki a rostavizsgákon. Úgyhogy találkoztam velük a folyosón, tudtunk egymásról, nézegettük a vizsgákat, de semmi több.
- Ők is így emlékeznek?
- A premieren kaptam egy csokrot Mészáros Mátétól és elmondta, hogy ő úgy örül, hogy együtt játszottunk, mert hogy ők mindig nézték, hogy vajon milyenek ezek a musicalesek… Nagyon kedvesen mondta, de végül nem derült ki számomra, hogy milyennek tartottak minket. Mindenesetre jól éreztem magam, és tényleg könnyen beilleszkedtem - annak ellenére, hogy rögtön az olvasópróba után kihagytam két hetet, mert az USA-ban léptünk fel egy operett csapattal.
- Most először jártál Amerikában?
- Nem, már többször voltam az Egyesült Államokban, de először is az operett műfaj kapcsán jutottam ki. A Vigadóban énekeltem, még a főiskola előtti nyáron. A történet azonban ott kezdődött, hogy az utolsó pillanatban kerestek egy szubrettet, és bár a Nemzeti - ma már Magyar - Színház stúdiójában mi nem tanultunk operettet, próba szerencse, jelentkeztem és bekerültem.
Az egyik nap előadás előtt még próbálni kellett, amire én vittem magammal külön egy rövidnadrágot, meg egy elnyűtt pólót. Az est után kiderült, hogy ellopták a ruhámat, így a próbaruhában kellett hazamennem. Ott álltam a villamosmegállóban, amikor egy idős házaspár megszólított. Ugye maga? Kicsit zavartan mondtam, hogy igen én voltam. A csokorról gondolták – amit aznap este kaptam, és a markomban szorongattam. Elég eklektikusan festhettem. A bácsiról kiderült, hogy a Kossuth-klub elnöke Miamiban. Mondta, hogy szeretne írni egy cikket erről az előadásról az ottani magyar újságba, és hogy elküldje majd, elkérte a címem. Egy hónap múlva megérkezett a cikk, és meg is hívtak oda énekelni. Két évnek kellett eltelnie - mert a főiskoláról nem engednek el csak harmadiktól - mire kijutottam, ráadásul akkor ültem repülőn is először. Azóta szinte minden évben sikerült hosszabb-rövidebb időre kiutazni, és persze mindig operettel. Idén az Operettszínház csapatával voltunk kinn, New Yorktól Chicagoig sok-sok helyen felléptünk, és nagyon nagy siker volt mindenhol.
- Nem kaptál kedvet ahhoz, hogy külföldön dolgozz?
- Nem. Olyan sok minden köt ide. Nehezen hagynám itt a családomat. Az is riaszt, hogy külföldön - tegyük fel, hogy olyan fokra fejleszteném a nyelvtudásomat, hogy fel tudnék lépni ottani musicalekben - mindig ugyanazt játsszák. Erre én, azt hiszem, képtelen lennék. Úgy érzem, kifejezetten jót tesz az én színészetemnek, habitusomnak, ahogy most dolgozom, hogy többféle dolgot csinálok. Beszélgettem kollégákkal, akik kint dolgoztak, és ők is azt mondták, hogy hiába gyűjtesz ott barátokat, mondjuk a társulaton belül, mert igazából napközben pihenés, este előadás, legtöbbször két előadás is egy nap – nincs alkalom leülni, beszélgetni, közös programot csinálni - az csak a munkáról szól. Azt hiszem, én ettől megőrülnék. Talán őket már a képzésben trenírozzák erre.
- A jövő évadban tehát marad az Operettszínház, és talán Eger, hiszen a nyári előadásoknak általában az a sorsuk abban a városban, hogy ősszel beköltöznek a kőszínházba.
- Igen, az Operettszínházban minden darab repertoáron marad, amiben játszom, úgyhogy szerencsére sok munka vár rám. Most úgy néz ki, hogy novembertől a Hair is megy Egerben. Ami azonban biztos, hogy augusztus 16-án jövünk vele Budapestre. Egy rövidebb, mondjuk úgy zanzásított, változatot láthat a közönség a Vörösmarty téren.
- Gondolom, amikor megkaptad a szerepet a film élménye az elsők között került elő az emlékeid közül. Milyen volt a te találkozásod a kultikus Hair filmmel?
- Tizenegy-két éves koromban láttam. Arra emlékszem, hogy az Easy to be hard c ímű dal tetszett a legjobban, és hogy a végén nagyon sírtam. A hippi-lét számomra idegen volt. Egy kisvárosban nőttem fel, Békésen, és ennek az életérzésnek a nyomait egyáltalán nem láttam a környezetemben élő felnőtteken, vagy akár a szüleimen. Nem voltak olyan ismerőseim, akikről tudtam, vagy sejtettem volna, hogy annak idején hippik voltak. Egyszerűen nem tudtam összekapcsolni az akkori életemmel és tapasztalataimmal. Amikor huszonévesen megint megnéztem, már sok olyan ember volt körülöttem, akik átélték ezt, akik ma is valamiféle lázadást képviselnek, akik nem süllyedtek bele a hétköznapokba, hanem inkább küzdő típusú emberek maradtak.
- Te lázadó típus vagy?
- Mára a lázadás már egészen más értelmet nyert. Ma már mindenki lehet lázadó - sokkal több a megengedett, rengeteg a szélsőség. Talán egyvalami ellen lázadok igazán: az unalom ellen! A semmittevés a halálom. Ez persze akkor jön ki a legjobban, amikor elmegyünk nyaralni, mert ott rögtön kiderül, hogy én nem tudok "csak úgy" heverni a strandon. Körülbelül egy napig bírom, és utána elkezdem bújni az útikönyveket és szervezem a kirándulásokat, túrákat. Kutatom, hogy hova menjek, ahol van valami kis inger, újdonság, ahol lehet valami izgalmasat látni – úgyhogy általában egy eszeveszett hajszába fullad a nyaralásunk. Tavalyelőtt Korfun voltunk, és emlékszem, hogy az első napon lementünk a partra, aztán legközelebb csak az elutazás napján, mert közben gondosan megszerveztem, hogy végignézzük az összes látnivalót.
- Hogyan pihensz?
- Olvasok.
- Mit olvasol?
- Változó. Általában azt, amire abban az időben szükségem van. Mindig kiválasztom előre. Nyaraláson például Rejtőt vagy Agatha Christie-t. Amikor elutazunk pihenni, a nap végén fölolvasó estet szoktunk tartani - nagyon jó mulatság. Ha pedig itthon vagyok, akkor legszívesebben Herman Hesse könyveit olvasom. De a kedvencem Victor Hugotól a Nevető ember, és Szabó Magda minden mennyiségben.
- Egy jó könyvön túl, mire vágysz még?
- A színpadon? Ha régebben kérdezted volna, akkor biztosan a West Side Story-t mondtam volna, amit azóta eljátszottam már… és így voltam a Szépség és a Szörnyeteggel is. Úgy érzem, hogy az a szerep, ami elér, biztosan azért talál meg pont akkor, mert színészileg, hangilag abban tudok a legjobban fejlődni. Tavaly történt, hogy kaptam egy abszolút primadonna szerepet a Savoyban, amit Eszenyi Enikő rendezett, utána pedig a Mozart!-ban Nannerl szerepét osztotta rám Kerényi Miklós Gábor direktor úr. A kettő teljesen mást kíván, az egyik mély, a másik magas hangfekvésű, és mégis, amikor már mind a kettőt játszottam valahogy egymást erősítették. Egy mély szerep hozzájárulhat a magasságok biztonságához is. Most azt mondhatom, hogy nincsenek szerepálmaim, ami jön, azt megpróbálom teljes erővel megoldani, és biztos, hogy egy másik része az életemnek, vagy egy másik szerep is kamatozik belőle.
- Színpadon kívül?
- Nagyon szeretnék egy kertes házat. Nem mondom, hogy minden filléremet félrerakom a cél elérése érdekében, de vágyakozom rá, és nagyon remélem, hogy igaz az a mondás, hogy a képzeletnek teremtő ereje van… Szeretnék sok-sok virágot, és ott a cicám is szaladgálhatna a fűben, de talán még nincs itt az ideje. Most örülök, ha a lakást rendbe kapom két előadás között… hogy tudnék gondozni egy kertet! A virágok szeretetét az anyukámtól "kaptam". Neki mindig rengeteg volt, és amíg el nem kerültem otthonról nem is értékeltem igazán. De egy pár éve azt vettem észre, hogy egyre jobban hiányoznak, és megszerettem a kertészkedést. Gyerekkorunkban sok földünk volt, sőt veteményesünk is a város határában. Gyűlöltem - most már elmondhatom - krumplit szedni, meg meggyet szedni órákon keresztül… Rettenetes volt. Gondoltam sokkal jobb dolga van egy tizenéves lánynak - dumálni a barátnőkkel, készülni az esti bulira. Most meg ott tartok, hogy kérem anyut, hogy szóljon, ha szedik a krumplit! Ritkán is találkozunk, és jól is esik egy kis nosztalgia. Talán egyszer én is ültetek krumplit, a saját kertemben… De csak énekelve!
- Ezen a nyáron az összes fellépésem augusztusra esett, ezért boldog voltam, hogy előtte megtalált ez a feladat. Ráadásul én imádok nyáron dolgozni. Egészen más hangulata van, mint egy kőszínházi munkának évad közben.
- Örülsz, hogy végre kiszabadulsz a négy fal közül?
- Ezt azért így nem mondanám, de tény, hogy más hangulata van a szabadtérnek. Az Operettszínházban sokféle darab van a repertoáron, így egyáltalán nem unatkozunk, meg persze akad egy-két szabad este is. Szeretem a nyarat, a szabadtéri színházakat, és emellett külön örültem Egernek, mert nagyon szeretem a várost. A Hair-ben az volt a legjobb, hogy mindenki mindig együtt van a színpadon. A színházi darab kicsit más, mint a film, ami később is készült. Egy helyszínen játszódik, egy parkban, oda jár ki esténként, és ott él napközben a törzs. Sheila sem pontosan olyan, amilyennek a filmből ismerjük. Ebben a változatban én vagyok Berger nője - de míg én halálosan szerelmes vagyok belé, ő csak úgy elvan velem. Sheila kilóg a csapatból, mert - a darabból is kiderül - máshonnan, más környezetből való. Ő nem tekinti otthonának a parkot, fontosak neki ezek az emberek, de kötődik az rendes, polgári élethez is. Ő is lázadó fiatal, de egyetemista, aki úgy lázad, hogy össze akarja kovácsolni a többieket egy közös ügy érdekében. A szabadságról, a szeretetről, a békéről énekel, és próbálja magával vinni ezeket a fiatalokat, hogy ne csak a tengés-lengés legyen, hanem ez egy összefogott, erős csapat, akikkel talán el lehet érni valamit. Egy igazi aktivista. Nem egészen illik a bandába, ki is gúnyolják ezért, de mégis nagyon fontos neki, hogy a törzs tagja legyen…
- Te is "kilógtál" az egri társulatból?
- Igen… egy kicsit hasonlóan indult a kapcsolatunk… gondolkoztam is, hogy a rendező, Csizmadia Tibor, mennyire pszichológus-módon osztotta ezt a szerepet épp egy vendégre. Egyébként talán az első héten volt érezhető valami ilyesmi, de azóta teljesen megszűnt a "kívülállás".
- Sok olyan fiatal színész játszik az előadásban, akikkel te szinte együtt jártál a Főiskolára.
- Igen, a Máté osztály - akik közül többen szerződtek Egerbe - egy évvel később diplomázott, mint mi a musical-szakon. De érdekes módon alig ismertük egymást. Valószínűleg azért, mert én nem voltam koleszos. A kollégisták együtt töltötték a délutánokat és estéket, voltak nagy kollégiumi bulik, amiből én kimaradtam. Egyébként pedig a harmadik és negyedik évben már inkább kifelé kacsingat az ember, az első két évben meg el van foglalva azzal, hogy megvalósítsa önmagát, és ne essen ki a rostavizsgákon. Úgyhogy találkoztam velük a folyosón, tudtunk egymásról, nézegettük a vizsgákat, de semmi több.
- Ők is így emlékeznek?
- A premieren kaptam egy csokrot Mészáros Mátétól és elmondta, hogy ő úgy örül, hogy együtt játszottunk, mert hogy ők mindig nézték, hogy vajon milyenek ezek a musicalesek… Nagyon kedvesen mondta, de végül nem derült ki számomra, hogy milyennek tartottak minket. Mindenesetre jól éreztem magam, és tényleg könnyen beilleszkedtem - annak ellenére, hogy rögtön az olvasópróba után kihagytam két hetet, mert az USA-ban léptünk fel egy operett csapattal.
- Most először jártál Amerikában?
- Nem, már többször voltam az Egyesült Államokban, de először is az operett műfaj kapcsán jutottam ki. A Vigadóban énekeltem, még a főiskola előtti nyáron. A történet azonban ott kezdődött, hogy az utolsó pillanatban kerestek egy szubrettet, és bár a Nemzeti - ma már Magyar - Színház stúdiójában mi nem tanultunk operettet, próba szerencse, jelentkeztem és bekerültem.
Az egyik nap előadás előtt még próbálni kellett, amire én vittem magammal külön egy rövidnadrágot, meg egy elnyűtt pólót. Az est után kiderült, hogy ellopták a ruhámat, így a próbaruhában kellett hazamennem. Ott álltam a villamosmegállóban, amikor egy idős házaspár megszólított. Ugye maga? Kicsit zavartan mondtam, hogy igen én voltam. A csokorról gondolták – amit aznap este kaptam, és a markomban szorongattam. Elég eklektikusan festhettem. A bácsiról kiderült, hogy a Kossuth-klub elnöke Miamiban. Mondta, hogy szeretne írni egy cikket erről az előadásról az ottani magyar újságba, és hogy elküldje majd, elkérte a címem. Egy hónap múlva megérkezett a cikk, és meg is hívtak oda énekelni. Két évnek kellett eltelnie - mert a főiskoláról nem engednek el csak harmadiktól - mire kijutottam, ráadásul akkor ültem repülőn is először. Azóta szinte minden évben sikerült hosszabb-rövidebb időre kiutazni, és persze mindig operettel. Idén az Operettszínház csapatával voltunk kinn, New Yorktól Chicagoig sok-sok helyen felléptünk, és nagyon nagy siker volt mindenhol.
- Nem kaptál kedvet ahhoz, hogy külföldön dolgozz?
- Nem. Olyan sok minden köt ide. Nehezen hagynám itt a családomat. Az is riaszt, hogy külföldön - tegyük fel, hogy olyan fokra fejleszteném a nyelvtudásomat, hogy fel tudnék lépni ottani musicalekben - mindig ugyanazt játsszák. Erre én, azt hiszem, képtelen lennék. Úgy érzem, kifejezetten jót tesz az én színészetemnek, habitusomnak, ahogy most dolgozom, hogy többféle dolgot csinálok. Beszélgettem kollégákkal, akik kint dolgoztak, és ők is azt mondták, hogy hiába gyűjtesz ott barátokat, mondjuk a társulaton belül, mert igazából napközben pihenés, este előadás, legtöbbször két előadás is egy nap – nincs alkalom leülni, beszélgetni, közös programot csinálni - az csak a munkáról szól. Azt hiszem, én ettől megőrülnék. Talán őket már a képzésben trenírozzák erre.
- A jövő évadban tehát marad az Operettszínház, és talán Eger, hiszen a nyári előadásoknak általában az a sorsuk abban a városban, hogy ősszel beköltöznek a kőszínházba.
- Igen, az Operettszínházban minden darab repertoáron marad, amiben játszom, úgyhogy szerencsére sok munka vár rám. Most úgy néz ki, hogy novembertől a Hair is megy Egerben. Ami azonban biztos, hogy augusztus 16-án jövünk vele Budapestre. Egy rövidebb, mondjuk úgy zanzásított, változatot láthat a közönség a Vörösmarty téren.
- Gondolom, amikor megkaptad a szerepet a film élménye az elsők között került elő az emlékeid közül. Milyen volt a te találkozásod a kultikus Hair filmmel?
- Tizenegy-két éves koromban láttam. Arra emlékszem, hogy az Easy to be hard c ímű dal tetszett a legjobban, és hogy a végén nagyon sírtam. A hippi-lét számomra idegen volt. Egy kisvárosban nőttem fel, Békésen, és ennek az életérzésnek a nyomait egyáltalán nem láttam a környezetemben élő felnőtteken, vagy akár a szüleimen. Nem voltak olyan ismerőseim, akikről tudtam, vagy sejtettem volna, hogy annak idején hippik voltak. Egyszerűen nem tudtam összekapcsolni az akkori életemmel és tapasztalataimmal. Amikor huszonévesen megint megnéztem, már sok olyan ember volt körülöttem, akik átélték ezt, akik ma is valamiféle lázadást képviselnek, akik nem süllyedtek bele a hétköznapokba, hanem inkább küzdő típusú emberek maradtak.
- Te lázadó típus vagy?
- Mára a lázadás már egészen más értelmet nyert. Ma már mindenki lehet lázadó - sokkal több a megengedett, rengeteg a szélsőség. Talán egyvalami ellen lázadok igazán: az unalom ellen! A semmittevés a halálom. Ez persze akkor jön ki a legjobban, amikor elmegyünk nyaralni, mert ott rögtön kiderül, hogy én nem tudok "csak úgy" heverni a strandon. Körülbelül egy napig bírom, és utána elkezdem bújni az útikönyveket és szervezem a kirándulásokat, túrákat. Kutatom, hogy hova menjek, ahol van valami kis inger, újdonság, ahol lehet valami izgalmasat látni – úgyhogy általában egy eszeveszett hajszába fullad a nyaralásunk. Tavalyelőtt Korfun voltunk, és emlékszem, hogy az első napon lementünk a partra, aztán legközelebb csak az elutazás napján, mert közben gondosan megszerveztem, hogy végignézzük az összes látnivalót.
- Hogyan pihensz?
- Olvasok.
- Mit olvasol?
- Változó. Általában azt, amire abban az időben szükségem van. Mindig kiválasztom előre. Nyaraláson például Rejtőt vagy Agatha Christie-t. Amikor elutazunk pihenni, a nap végén fölolvasó estet szoktunk tartani - nagyon jó mulatság. Ha pedig itthon vagyok, akkor legszívesebben Herman Hesse könyveit olvasom. De a kedvencem Victor Hugotól a Nevető ember, és Szabó Magda minden mennyiségben.
- Egy jó könyvön túl, mire vágysz még?
- A színpadon? Ha régebben kérdezted volna, akkor biztosan a West Side Story-t mondtam volna, amit azóta eljátszottam már… és így voltam a Szépség és a Szörnyeteggel is. Úgy érzem, hogy az a szerep, ami elér, biztosan azért talál meg pont akkor, mert színészileg, hangilag abban tudok a legjobban fejlődni. Tavaly történt, hogy kaptam egy abszolút primadonna szerepet a Savoyban, amit Eszenyi Enikő rendezett, utána pedig a Mozart!-ban Nannerl szerepét osztotta rám Kerényi Miklós Gábor direktor úr. A kettő teljesen mást kíván, az egyik mély, a másik magas hangfekvésű, és mégis, amikor már mind a kettőt játszottam valahogy egymást erősítették. Egy mély szerep hozzájárulhat a magasságok biztonságához is. Most azt mondhatom, hogy nincsenek szerepálmaim, ami jön, azt megpróbálom teljes erővel megoldani, és biztos, hogy egy másik része az életemnek, vagy egy másik szerep is kamatozik belőle.
- Színpadon kívül?
- Nagyon szeretnék egy kertes házat. Nem mondom, hogy minden filléremet félrerakom a cél elérése érdekében, de vágyakozom rá, és nagyon remélem, hogy igaz az a mondás, hogy a képzeletnek teremtő ereje van… Szeretnék sok-sok virágot, és ott a cicám is szaladgálhatna a fűben, de talán még nincs itt az ideje. Most örülök, ha a lakást rendbe kapom két előadás között… hogy tudnék gondozni egy kertet! A virágok szeretetét az anyukámtól "kaptam". Neki mindig rengeteg volt, és amíg el nem kerültem otthonról nem is értékeltem igazán. De egy pár éve azt vettem észre, hogy egyre jobban hiányoznak, és megszerettem a kertészkedést. Gyerekkorunkban sok földünk volt, sőt veteményesünk is a város határában. Gyűlöltem - most már elmondhatom - krumplit szedni, meg meggyet szedni órákon keresztül… Rettenetes volt. Gondoltam sokkal jobb dolga van egy tizenéves lánynak - dumálni a barátnőkkel, készülni az esti bulira. Most meg ott tartok, hogy kérem anyut, hogy szóljon, ha szedik a krumplit! Ritkán is találkozunk, és jól is esik egy kis nosztalgia. Talán egyszer én is ültetek krumplit, a saját kertemben… De csak énekelve!